Oldalak

2014. november 16., vasárnap

Keresek valamit, rendíthetetlenül. Jövök, megyek, egyik láb a másik után, csontba hasító, ibolyakék fájdalomostor. Egyhangúságtól lustán terpeszkedő, egyforma nyári délelőttök, csupa só és napfény. Éget, átégeti magát a bőrön, minden csupa folt, csupa ropogás, érzéki illatú, édes és titokzatos. Nyúlsz utána, de nem éred el, pedig szeretnéd megmarkolni, befőttes üvegbe zárni, hogy legyen, ami azon a szúrós téli alkonyon is átmelegíti a tenyered.
Keresem a fényt a nyárban, a szépséget az örömben, keresem a színt a petúniában, keresem, de nem tudom megfogni, nem marad a tenyeremben, ficánkol az ujjaim között, mert nem az enyém, és nincs maradása. Keresem a saját fonalam végét, látom a színét, bizsergeti az ujjaim, de még belepi a por, még ott van előttem, a földbe döngölve. De még ott lóg a vállamon a nyár, forró ölelésébe burkol, aléltan támolygok, szédülök, és várok.
Útban vagyok?

Nem, nem. Én vagyok útban.


Nőnek lenni ma annyit jelent, hogy árucikk vagy egy kirakatban. Egy darab omlós hús, csupa hajlatból és domborulatból ragasztott, csillogó máz, de senkit sem érdekel, mit takargatsz a hajszálvékony repedések mögött. Hogy ki az, aki a hajnal bűnbánó fényeibe öltözve visszanéz rád a tükör álcája alól. Amikor fedetlenek vagytok, a szíved és te.
Van szíved?
Semmi misztikus csodalény, vagy felderíteni vágyott titkok.
Inkább mindent a kéznek, az izzadó tenyereknek a betegen villódzó neonfények kihívó kacsintásai alatt, ahol nincs hová menekülni. Zöld, kék és vörös feromonok verejtékeznek a lélegzetvisszafojtva rángó betonfalak szorításában. Test a test ellen. Lerázod, visszajön. Simít, markol, tapint, azon a magától értetődő, birtokló, mégis érdektelen módon. Mindegy, hogy te vagy más, mert az arcod színei csak hullámoznak, mint a kavicstól fodrozódó víztükör.



Elmosódott festékpamacsokként úszunk el a füstös hajnali háztetők megadó szuszogásában.


Most úgy érzed, eltévedtél. Hogy az út, amit eddig követtél, már csupán egy sárba fulladó, lendületét vesztett sovány porszelet az előtted nevető, karcos kavicstengerben. De mi lesz veled, és ezzel az idegen, kényelmetlenül feszítő kis levegőtlen térrel, amelyben itt ragadtál?
Van, hogy csak perspektívát kell váltanunk. Nézz körül, fordíts hátat. Csiszold le az éleket, rántsd ki a szőnyeget. Az is lehet, hogy megütöd magad.
Mert talán egy másik szögből, egy másik időből, egy másik életből szemlélve éppen most vagy a legjobb helyen.