Amikor leejtünk egy poharat vagy egy tányért, hangos csörrenéssel törik össze. De a szív, amikor összetörik, semmilyen hangot nem ad ki. Hallgat, hogy azt kívánjuk, bárcsak szólna valami, hogy elterelje a figyelmünket a fájdalomról. Ha ad is hangot, az a belső hang. Üvölt, de nem hallja más, csak te. Fel-alá csapkod mellkasodban, mint egy fogságba esett hatalmas fehér cápa, ordít, mint egy kölykétől megfosztott anyamedve. Annyira vad és nyers, mint amikor a nyílt sebet tengervízbe mártjuk. De amikor eltörik, mégis hallgat. Te csak ordítasz tovább odabenn, de senki se hallja…

Az életben vannak pillanatok, amikor mindent megértünk. Megértjük, hogy azok a legegyszerűbb és leginkább értelemszerű dolgok, amelyeket a képtelen vagy a felfoghatatlan fogalmával ruháztunk fel. Tegnap még levegőt sem kaptál, és ha kaptál is, szúrta tüdődet, ahogyan beszívtad, mélyre, tested legmélyére. Aztán egy napon felébredsz, és tisztán áramlik a levegő tüdődbe. Amit tegnap még nem értettél, egyszerre a világ legegyszerűbb dolgává válik. Amit tegnap még elviselhetetlen fájdalomként érzékeltél, egy napon már nem keseríti életedet. És meglátjuk mindennek az egyszerűségét, értelemszerűségét, meglátjuk mindenben a békét. Meglátjuk a megoldást. És úgy érezzük, többé már semmi nem tud fájdalmat okozni.

Létezik az, hogy valaki belép egy ajtón, vagy beszáll egy autóba, és amikor meglátjuk, amikor először találkozik pillantásunk az övével, azonnal tudjuk, ő az? Létezik az, hogy egyetlen pillanat során olyan mértékű és mélységű érzelmek halmozódnak fel bennünk, mint amire egész addigi életünk során nem volt példa? Behunyom a szemem, visszagondolok erre a pillanatra, és emlékezem. Arra, ami ekkor történt. Mi hatalmasodott el rajtam? Mi okozta az érzést, ami egyetlen pillanat alatt beleköltözött elmémbe, s végérvényesen felkavarta addig józannak vélt működését? Talán az ösztön. Talán a viszonzás csodálatos érzékelése. Mert pontosan úgy nézett rám, akkor, először, mint ahogyan szerettem volna, hogy rám nézzen. Ahogyan csak az néz a másikra, aki pontosan azt éli át, amit akkor, azokban a pillanatokban én is átéltem.

Csak az érintése létezett a bőrömön. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak a bőrömön vándorló kezére. És megkérdezte, halk, érzéki, alig hallható hangon:
- Most mire gondolsz?
Hát mire gondolnék, Istenem, mire gondolhatnék, amikor itt vagy, és nem csak itt vagy, de hozzám érsz, érinted vágyakozó bőrömet azzal a finom, édes kezeddel! Arra gondolok, hogy bárcsak soha ne érne véget ez a pillanat; az idő, a kegyetlenül rohanó idő megállna, örökre, és mi örökre itt maradnánk, te örökre a testemet érintenéd, én pedig örökre ezt a gyönyört érezném. Arra gondolok, hogy szeretlek. És a világba akarom ordítani, hogy mindenki hallja, szeretlek. Arra gondolok, hogy olyan ez, mint a tánc, aminek kezdő lépését hetekkel ezelőtt megtettük. Azóta játszunk egymással, táncoljuk a vágy mozdulatait, beszéljük a vágy szavait. Táncolni akarok még, mert a szívem is táncol.

Létezik az, hogy egy érzés, egy ember, egy szerelem annyira elhatalmasodik a lélekben, hogy végérvényesen birtokba veszi? S aztán az ember többé soha nem tud mást szeretni? (...) Amikor az ember felébred az éjszaka közepén, és keresi a másikat. Amikor csörög a telefon, és az első gondolatunk az, hogy ő hív. Amikor az egész életünk helyén van, csak éppen nyomorultul hiányzik valaki. Amikor semminek nincs értelme, ha ő nincs velünk.

Mindig is te leszel számomra a legfontosabb, nem számít, hány emberrel hoz majd össze a sors és, hogy hány embernek mondom, hogy szeretem, és ebből mennyit gondolok komolyan! Hiszen te akkor is ott maradsz a legfontosabb helyen a szívemben! -Akkor miért lépsz tovább? Ha én vagyok a szívedben miért kell más? -Eleget vártam egy helyben ahhoz, hogy rájöjjek ami elmúlt, soha nem jön vissza már, és van, hogy valamit ott kell hagyni a múltban, hogy mindig úgy tudjak rá gondolni, mint arra a fiúra, aki megváltoztatta az életem és megtanított arra hogyan lehet valakit önzetlenül szeretni akkor is ha rossz ember!

Nem kívántam már a halálát, nem akartam ordítani a fájdalomtól, ha a hiányát éreztem minden egyes szívdobbanásomban. Eljött a nap, amikor egészen egyszerűen nem akartam én már semmit. Nem bántam, ha nélkülem boldog. (...) Már nem úgy élt bennem, mint az egyetlen, a csodálatos, aki életem minden pillanatát meghatározza. Talán ekkor jöttem rá arra is, hogy nincsen egyetlen. Mert az egyetlen csak ő lehetett volna.

Az én sorsom nem a boldog, beteljesült szerelem. De akkor is hálát adok neki, amiért megismerhettem, amiért olyan érzéseket, olyan pillanatokat adott, amelyeket nélküle soha nem élhettem volna át. Gazdaggá tett, a világ leggazdagabb emberévé. Ha mi nők valóban virágok vagyunk, akkor hiszem azt, hogy általa a legillatosabb virággá teljesedtem.

Olyan gyorsan szűnik meg egy élet. Ahogyan a villám levegőt hasító fényözöne születik s meghal, ahogyan az enyhe szellő tovalibben arcunkon, a virágszirmok leszáradnak kelyhükről, és ahogyan a vakító hó mocskos sárrá folyósodik pillanatok alatt. Ezen a földön semmi sem maradandó, semmi sem örök. Még a nap sem adja örökké éltető melegét. A tengerek vize is fáradtan fog elszomjazni. És ha ők meghalnak, a szivárvány is örök nyugovóra tér.

A szabadság révén álmodhatunk. Hiszen álmok nélkül nincsen élet. Ahogyan az élet nélkül sincsen álom. Én meg akarom élni az álmaimat. És valóra akarom váltani őket. Szeretek a harmatos, puha fűben feküdni, azt sem bánni, hogy bogarak mászkálnak göndör fürtjeimen, és csak bámulni az ég végtelen, kék csendességét. És a madarakat. Ilyenkor is álmodozom. Arról, hogy velük együtt repülhetek. Száguldhatok a végtelen csendességbe, és zuhanhatok, súlytalanul, magatehetetlenül átadva magam a semminek. Semmivé válni. Ez a szabadság katarzisa. Alfája és omegája.

Ha érzed, hogy valami hátráltat, pedig nagyon jól tudod, hogy mit kellene tenned, nézz mögé. Ülj le, és nézd meg, hogy valójában mi rémít meg. Nagyon jól tudod, hogy képes vagy rá. Az élet nem ad olyan feladatot, amit nem tudsz megoldani. Ilyenkor csak arra kell rájönnöd, hogy mi hátráltat - és az bizony a jövőből jön. Valami, ami még meg sem történt, de a Te agyadban reális alternatívaként már ott él és burjánzik. Na oda kell szépen menni, és szépen kitépni gyökerestül. Eltávolítani, és olyan messzire hajítani, amilyen messzire csak tudod. Nem hagyhatod, hogy a negatív dolgok hátráltassanak. Igenis fel kell térképezni a jókat. Azt a milliónyi dolgot, amiért érdemes megcsinálni. Adj neki energiát, és még több lesz. Legyél bátor.

"Vágytam én már sok mindenre. De rá kellett jönnöm, nincs annál erősebb vágy, mint amikor a másik közelségére vágyunk. Amikor úgy vágyunk a másik közelségére, hogy az nem lehet mellettünk, amikor vágyakozásunk kielégíthetetlen, vágyunk tárgya elérhetetlen. Ettől kezdve elindul az ördögi kör, a gyötrő láncreakció, amiből képtelenség kiszállni, hiszen az ösztön a mozgatórugója. Elindul a játék, az a kínzó játék, amit férfi és nő ösztönösen játszik egymással. A játék, amely során nem is a másik testét kívánod, hanem a lényét. Minden porcikáddal kívánod a látványát, ami talán messze van a tökéletestől, de számodra a mindent jelenti. Kívánod a hangját, aminek érzékelésére a körülötted zajló világban megáll az idő, és a te saját hangod is átváltozik. Idegen lesz, olyan, mintha nem is te volnál. Pedig ez a hang vagy csak te igazán. Mert minden, ami eddig volt, megszűnt létezni. Minden, ami eddig volt, a föld nyelte el. Minden, ami eddig szépnek tűnt, elveszítette szépségét. És értetlenül állsz ebben az idegen világban, mert egyszerűen nem találod a helyedet. Nélküle nem találod a helyedet. Mert a te helyed ott van, mellette."

- Akit egyszer szerettél, az nem múlik el. Lehet belőle gyűlölet, vagy barátság, vagy bármi. De nem múlik el. Ha bajban lenne, a világ végére is utána mennék. Kérdés nélkül. Elég lenne egy ölelés. 

- Akkor miért nem vagytok együtt? 

- Mert ha együtt vagyunk, előbb-utóbb boldogtalanná tesszük egymást.