Hetek óta ez ment. Úgy éreztem már sosem szabadulhatok ebből a helyzetből. Ott álltam az üres szívemmel és mozdulni sem tudtam. A lábaim szöget vertek a talajba és nem engedtek elmenekülni. Annyit tehettem csupán, hogy bámultam őt ahogy lassú, határozott léptekkel kisétál az életemből. 

S néma, elfúlt sóhajjal konstalláltam, hogy vissza se néz. Hogy ő épp menekül. A világomból, világunkból..

Földbe gyökerezett a lábam. Én voltam az egyik mozdulatlan fa az út mentén. Figyeltem, ahogy nap mint nap emberek százai haladnak el mellettem, de nem követhettem őket, nem beszéltem velük, és ők sem szóltak én hozzám. Tehetetlen voltam.. Néztem, ahogy munkába mennek, vagy iskolába, vagy épp nyaralni a családjukkal. Hosszas gondolkodás után pedig arra a következtetésre jutottam, hogy csupán három lehetőségem maradt. Vagy jön egy vihar, ami széttép és én lassan elpusztulok úgy, hogy még csak észre sem veszik a hiányom, vagy valaki kivág az életemből és elvisz egy idegen helyre, ahol majd átformálnak valami újjá, valami jobbá ami nem én vagyok és ezáltal elvesztek mindent ami valaha is magamra emlékeztetett. Mégis legjobban a harmadik lehetőség rémisztett meg. Az, hogy örökre itt maradok és soha nem történik semmi.

Vajon észrevesszük-e, hogy a másik megváltozott? Hogy már semmi sem olyan, mint régen volt? Az egyik legnagyobb kihívás: jelen lenni a pillanatban, odafigyelni a másikra, nem elvarázsolódni és tudni, hogy mikor nincs már helyed mellette. Talán ezt rontják el a legtöbben: ragaszkodnak valakihez, aki már rég nem az a személy, akibe beleszerettek.

Vannak az életben pillanatok, amikor menthetetlenül egyedül vagy. Ilyenkor hiába van társad, hiába van családod, hiába vannak barátaid: egyedül vagy. Bizonyos kérdéseket egyedül kell megoldanod, senki nem segíthet rajtad, senki helyetted el nem végezheti. Kifejezhetem ezt úgy is, hogy vállalnod kell valamit az életből, valami kockázatot, valaminek a felelősségét, egyedül, a magad erejéből.

Azt hogy mennyi és milyen hullámvölgy van az életedbe nem tudod szabályozni. Egyszerűen csak élni kell. Tenni a dolgod és mellette amit te tudsz szabályozni abból a legtöbbet kihozni.De mindig arra kell törekedni,hogy mindenből a jót hozd ki. Ne fogadd el hogy rossz a kedved.Ne törődj bele. Tegyél ellene és érezni fogod ahogy jössz ki a gödörből. Ha meg történik valami,akkor nem esel vissza mert azt gondolod,hogy "a francba,az élet ugyanolyan mint ezelőtt, egyszerűen csak történt valami".Amit úgy kell elképzelni,hogy mész egy úton és ott egy szikla.Ha erre felmászol miért jó ott maradni a szikla tetején és gondolkodni ezen az egy problémán? Sokkal jobb ha leugrasz róla, és akkor ugyanazt, ugyanolyan utat látsz magad előtt mint amilyenen a szikla előtt voltál.Mész tovább és kész. Haladsz az életbe.És akkor jönnek újabb meg újabb dolgok, siker élmények, negatív tapasztalatok. A lényeg,hogy semminél nem lehet leállni gondolkozni. Mert akkor beesel a gödörbe.

Ha egy férfi nem tudja elviselni az igazságot, tanácsolom, ne házasodjon. Mert lesz egy ember a közelében, aki szüntelenül ott van mellette. Bármerre megy, és bármerre fordul, mindig a szemébe néz. Nagyon kellemetlen. Ha alszik, ott van mellette, ha fölébred, ott ébred mellette, ha elutazik, jön vele, és lényének minden jó és rossz sugárzását visszaveri. Mindenki elől elrejthetjük igazi lényünket, erényeinket és hitványságunkat, csak a feleségünk elől nem. Ez az intimitás nagy kockázata, nem lehet előle sehová sem elbújni. Mindig ott van. Olyan, mint a fociban a szoros emberfogás.Az egymásról táplált illúziókat, amik a szerelmet éltetik, hamar eloszlatja a valóság. Ahhoz, hogy egy házasság működjön, nagyon kell szeretni valakit.

Különben nem lehet kibírni.

Az emberiség egész története egy párkapcsolati drámával indul. Ádám és Éva kizuhannak a Paradicsomból, és innen kezdve kétségbeesett küzdelmet folytatnak, hogy újra megtalálják egymást – és együtt az Elveszett Paradicsomot. De nem sikerül.

Ez egy jelképes történet. Nincs nagyobb dráma a világon, mint a férfi-nő drámája.Arra vágyódsz, hogy jöjjek, és én arra, hogy gyere felém… hiszen így lenne jó és boldogító és természetes!… de amikor megfogjuk végre egymás kezét, nem tudjuk sokáig megtartani. Találkozni sem könnyű manapság, de megtartani egymást szinte lehetetlenség. Tudd, ha vágyódsz valakire, és nem jön, ha jön, de csalódás ér és nem sikerül, vagy ritka csodával sikerül: társunkat megtalálni, és megtartani emberemlékezet óta a világ legnehezebb dolga.

Jeges szélviharban, sőt hurrikánban kell megőrizni egy gyertyácska lángját.

Ráadásul két embernek, kétféle vonzalommal és négy tenyérrel. Kettő nem elég.

Ezért alszanak ki a lángok.

“Bármerre akarsz is lépni, tudnod kell, hogy az első lépést mindig önmagadban kell megtenni.”

Sorsunk urává válni nem egyszeri aktus. Mindennap és minden órában újra és újra meg kell érte küzdeni. A fölismerés és a megvalósítás között mély szakadék van. Erről a szakadékról mindenki tud. Ezt már a gyereknek is mindennap le kell győznie, amikor nincs kedve iskolába menni, de egy magasabb cél miatt mégis muszáj neki. Sőt már előbb is, amikor Énje azt súgja, hogy “Járj! Állj föl és járj!”, de minduntalan a fenekére ül. És mégis föláll. És újra visszaesik. Aztán újra föláll. Most már diadalmasan – de megint visszahuppan. Föláll, visszaesik százszor, ezerszer, de ez nem zavarja és nem csüggeszti el.Így megy ez minden mással is. A különbség csak az, hogy a gyerek nem veszti el sem derűjét, sem a győzelembe vetett hitét – de egy felnőtt ember, még akkor is, ha egy Mózes, bizony elveszíti. Aki sorsának urává akar válni, annak mindennap és minden órában meg kell erősítenie a most már tisztán látó benső centrumát, állandóan éberen figyelnie és főleg gyakorolnia kell, mint jó sportolónak, aki rendszeresen edz, és a sok edzés sok kis győztes csatájából szerzi meg nemcsak az ügyességét, hanem az önbizalmát is a végső győzelemhez. Az emberé mindig csak az lesz, amit sokszor ismétel.

Van egy pont, amikor úgy érezzük, nem megy tovább. Ez a holtpont. A halál pontja.

Akiben ilyenkor a hit hal meg: föladja. Akiben a hitetlenség: folytatja tovább és megnyeri a csatát.

Mit jelent az, hogy utolsó? Azt, hogy sohase felejtsd el ezt a pillanatot! Amíg átrohansz az életeden, gépiesen és megszokásból, elsuhannak melletted a nagy dolgok. De amikor tudod, hogy ez most az „utolsó”, a kép megáll, óriásivá növekszik lelkedben a pillanat, és nem felejted el soha. Ha jól élsz, minden pillanatod utolsó pillanat lesz. Minden igazi vacsora: utolsó vacsora. Minden igazi beszélgetés: utolsó beszélgetés. Minden ölelés: utolsó ölelés. Az „utolsó” szent fogalom. Arra figyelmeztet, hogy gyönyörködj a színes szappanbuborékban – mert szétpattan.

Egy párkapcsolat nem akkor születik meg, amikor először meglátjuk egymást – és nem akkor megy tönkre, amikor ellehetetlenül. A lélek láthatatlan világába minden előbb történik. Nem „véletlenül” mentél oda, ahol későbbi pároddal megismerkedtél. És nem akkor hagytad el, amikor „betelt a pohár”.

Minden a láthatatlanban kezdődik..

A hűség az emberi léleknek az a ritka képessége, amikor már az út elején tudja, mi lesz majd később és az út végén. Meglátsz egy szép, fiatal és kívánatos nőt, izzó szemmel, derékig érő, gesztenyeszín hajjal – és látod őt őszen, kopaszodva, fogatlanul, járókerettel, vaksin, szemüvegesen, betegen, sőt, haldokolva is – mégis szereted. Te is változol, ő is, a világ is változik körülötted – mégis szereted.

Utad elején a fogaid közé szorítottad, mint egy kölyökkutyát, akit meg kell mentened az árban, és úszol, úszol, úszol vele, amíg élsz, amíg ő él, amíg sodor az ár, és nem érsz vele a túlsó partra. Nem engeded el. Van benne Valaki, aki a mulandósággal nem múlik el. Csak ha látod és szereted ezt a Valakit, lehetsz hozzá hűséges. És ehhez még valami kell.

Magadban is föl kell fedezned azt a Valakit, aki így lát.

A hűség nem a másikhoz, hanem az önmagadhoz való hűséggel kezdődik.

Férfi és nő között sokféle feszültség lehet, melyet meg lehet oldani a férfi, de a nő igazsága szerint is. A két 'igazság' nem ugyanaz, mert más szemmel nézik a világot, s a maguk módján mindkettőjüknek 'igaza' lehet.

Nem az vagyok én, akit a tükörben látok, hanem aki a tükörbe néz.

"Inkább csalódok, ha kell, naponta százszor is, minthogy állandóan bizalmatlan legyek mindenkivel, és az életet pokolnak tartsam, amelyben szörnyetegek élnek… Szeretek élni! És inkább legyen az életem örömteli, néha csalódással, mint elejétől végig boldogtalan, de csalódások nélkül"

Tudod te, milyen érzés, ha megcsalnak? Tudod, hogy mi megy végig az emberben? Hogy a gerinceden felkúszik az érzés, beleépül az agyadba, és mint egy kalapács, folyamatosan, monoton tempóban azt mondja, megtették veled, holott semmi okot nem adtál rá!

Mi lesz velem nélküled. Létezik ennél önzőbb kérdés?

Hogy lehet, hogy az, akit szeretsz, már nem szeret többé? Olyan nincs. Akkor valamikor hazudott, vagy az elején, vagy most. Egyik napról a másikra nem szeretünk ki valakiből. Beleszeretni elég, egy nap alatt kiszeretni nem lehet.

Nincs értelme a vitáknak. Mert csak a szavakon vitázunk és észre sem vesszük, hogy nem is értjük egymást. (...) Ahogy a fény sokféle színné törhet, úgy a szónak is ezerféle jelentése van.

A szavakkal az a baj, hogy mindenkinek mást jelentenek. Ha azt mondom: szerelem, egy egészen más film indul a lelkedben, mint az enyémben.

Mindenki tudja, milyen az a fajta részegség, amikor összetörték a szívedet, az egész világ az ellenséged, de leginkább magadat utálod, mert azt hiszed, te rontottad el.

Adj egy esélyt magadnak. Legalább egyet egy új életre, egy boldogabbra, olyanra, amiben a helyedet érzed. Mert addig, amíg nem ott vagy, ahol lenned kell, folyton boldogtalan leszel, és ha nem hallgatsz arra a késztetésre, ami azt ordítja, hogy tegyél már végre valamit, szépen meghalsz. Meghal a lelked, belehal a hitetlenségedbe, abba, hogy képtelen voltál elhinni magadról, hogy igenis többre vagy képes annál, mint amiben épp vagy. Ha nem tesz boldoggá az életed, tervezz újra, találd meg azt a valamit, amiért bármikor boldogan felkelsz. Töröld el a korlátokat, nincs rájuk szükség. Vagy hagyd meg őket, és élj örökre rabként.

Vannak dolgok, amelyekre nem szabad várni. Meg kell tenni, amíg meg lehet, mert ha elmúlt már az idő, visszahozni nem lehet.

Ami vagyok, az már megtörtént: itt és most úgy él bennem, mint lépés a saját nyomában, mint hang a visszhangban, mint rejtvény a megoldásában. (...) Átlépés az élet másik oldaláról. Könnyedén, akár egy tánclépés. Egyik formája annak, hogy mindent elveszíts azért, hogy mindent megtalálj.

Az írás az egyetlen fájdalommentes módja a várakozásnak. Hát írtam neked. Ebben a levélben mindent leírtam, amit érzek. (...) Elolvasod, aztán kimész a fövenyre, és a tenger partján mindent újra átgondolsz, és meg fogod érteni. Lehet, hogy egy óráig tart, lehet, hogy egy napig, nem számít. Végül visszajössz a fogadóba... feljössz a lépcsőn, kinyitod az ajtómat, és egy szó nélkül a karodba veszel s megcsókolsz. Tudom, ostobaságnak tűnik fel. Pedig örülnék, ha így történne. Szép módja a pusztulásnak, beleveszni a másiknak a karjába.

Küzdök az érzések ellen, küzdök magam ellen,

Nem tudom, mit tegyek, visszatért a régi énem.

Megint tilosba léptem, bolyongok, mint egy szellem,

Nem bírom tovább, arcomon végigfolyik könnyem.

Miért gondolok rád? Miért érzem azt, hogy kellesz?

Mikor legbelül tudom, hogy ebből megint baj lesz.

Valamivel többet gondolok rád, mint amennyi az időmből telik.

De mi soha nem válunk el, csak Te előre mentél.

Színesre festett szavak mögött nem rejtőzik semmi tartalom. nem rejtőzhet, mégis két kézzel fonnak körbe negédesen. minden azt súgja, ne hagyjalak elmenni magam mellett. lelkek kergetik egymást, miközben a józan ész csődöt mond. titkon szívdobogásod őrzöm markomban, meg azt az egyetlen estét, mikor a whisky illata áradt belőled. talán attól volt annyi bátorságod, hogy találkozz velem. lekönyörögtél, kimentem. bárgyú voltál és aranyos. talán akkor az egyszer voltál igazán őszinte magadhoz és hozzám. zsebeim már rég kiürítettem, nincs már semmi több, mit adhatnék, mit még látnod kell, mit még nem láttál. s te, mosolyom csempészed újra vissza. két lelked van. egy, ami magával hordoz, minek valami szeletke jóság vagyok, amiben hihet és amibe kapaszkodhat. szívének kedves idegen, a lány a könyvekből. s egy másik, mi elűz és elérhetetlenné tesz számomra. áthidalhatatlan a távolság közöttünk, árkot ástunk és beleestünk. össze nem illő puzzle darabok vagyunk, s mégis illeszkedünk valahogy. titkon keressük egymást a tömegben, de elveszünk egymás mellett. mikor kioltom a tüzet, jössz és kikaparod a parazsakat aztán hagyod, hogy felégjen minden mögötted, s én serényen újra homokot lapátolok az égő felületekre. hogy mi dolgunk lenne egymással nem tudom. de ha elvesznél, űr lenne utánad a szívemben.

monoton zörög a lélek, ki-be járkál

rajta a félelem, s a szív – megnyugtatni képtelen -

félrever olykor a lámpaláz hevében.

eljátszani, mintha tudnék játszani

- sejtjeim tagadják – nem tudnék magamból

kifordulni, s olyan ez, mint egy

láthatatlan üzemmód – csak nem én irányítom.

gyomorban landoló kávécseppek – kopp,kopp,

s a wifijel erőssége egyenesen arányos

a társaság igényemmel – az az nulla.

de téged, téged várlak – szüntelen és remegve.

némaságban burkolózott minden, pedig

világnak kiáltanám: szeretlek!

de nem teszem, csak magamban mormolom

- majd újabb kortyokat nyelek a kávéból s üvöltöm

hangosan magamban, hogy visszhangzik

neved a bordáim között.

vakon kóborol a lélek – keresi nyomaid a szobában,

de a távolság még üveggolyó, s csak kezemben

forgatom az itt maradt holmijaid – szeretem a szagukat.

közben a telefon villog, képernyőn felirat:

kevés a telefon tárhelye – a szívemnek is, azt hiszem,

mert mióta beleköltöztél, nem fér bele semmi más.

az ilyen napokon pedig, mikor azt várják ne legyek önmagam,

arra gondolok, hogy te épp ezért szeretsz: amilyen vagyok.

és nekem elég ha neked jó vagyok, így:

utánzásra képtelenül.

Egy barátot gyakran meg kell kímélnünk attól, amit valójában gondolunk. Amolyan hallgatólagos egyezség ez. Nem veszünk tudomást egymás hibáiról, és megőrizzük egymás titkait. A barátság nem az őszinteségről szól. Az igazság túl éles fegyver ahhoz, hogy olyasvalakivel szemben forgassuk, akiben megbízunk, és akit tisztelünk. A barátság az önismeretről szól. A barátunk szemében önmagunkat látjuk, mint egy tükörben. Segít megítélni. hol tartunk, hova jutottunk.

Néha okosabb együtt úszni az árral, és azt tenni, amit a pillanat sugall.

Reggel ébredsz, fölkelsz, kinézel az ablakon. Minden a helyén van: fák, bokrok, virágok, ragyog a kert, mindent fénnyel áraszt el a nap, mely, mi sem természetesebb, ma is világot ad, pirkadattal ad jelt a kakasoknak, hajnali fénnyel töri át a rétek fölött libegő párát, és derűssé teszi az ébredező halandókat. Derűs leszel te is, fölragyog a szemed, beleborzongsz a gyönyörűségbe. Este kószálsz egyet, beleballagsz a végtelenbe, és elmerülsz a csillagok sziklatengerében. Kísérőnkre, a holdra veted a szemed, és talán ekkor, ebben a hátborzongató, szívbemarkoló látványban gyönyörködve egyetlen pillanatig a csoda és a mindenség részévé válsz. De vajon átéled-e, képes vagy-e átélni a pillanatot? A pillanatot, melyben eljut a tudatodig: létezem. Benne vagyok a pillanatban. Bennem jött létre a pillanat. Megfogott, megkaparintott, eggyé lettünk. Elementáris erővel hat rám. Elvarázsol. Bűvöletben tart. Észreveszem, hogy létezem. Hogy részese vagyok e földi csodának. Itt lehetek a mesebeli, szó szerint egyszeri földön, és emberként élhetem meg ezt a rendkívüli pillanatot, élő, gondolkodó, szépre és jóra érzékeny emberként lehetek részese ennek a pillanatnak. Átfut az agyamon: halandó vagyok. Mindezt látom, láthatom, amíg létezem, aztán mintha elvágták volna. Halandó vagyok, véges az élmény, gyufalángnyi, sercenésnyi, szikravillanásnyi a pillanat.

Létezni. Egyszerű, és egyben nagyszerű szó. Élni. Meglenni. Itt lenni a földön. Érezni mindazt, ami körülvesz, ami jó érzéssel tölt el, ami simogat, ami bármi módon, kellemesen vagy elementáris erővel hat rám. Gondold meg, kicsikém, főleg akkor gondold át, amikor szomorkodásra vagy panaszra van, vagy lenne okod: bármekkora fájdalmad is van, bármennyire szenvedsz is, bármily rettenetes kínokat élsz is át, mégis csak élsz, létezel. Amíg nem tetted kockára az életed, oly nehéz ezt megérteni. Észre sem veszed, hogy létezel, hogy élsz, hogy meg vagy. Eszedbe sem jut, hogy itt vagy, hogy élőlény, hogy ember vagy, mert minden egyszerű és természetes, pontosabban minden egyszerűnek és természetesnek tűnik, annak gondolod, vagy talán nem is gondolod, meg sem fordul a fejedben, hogy ajándékul kapott, félteni való kincset őrzöl: az életedet.

Rettegj csak az érzéseidtől, zárd el őket, tegyél úgy, mintha nem lennének, és azon kapod majd magad, hogy semmi sem oké. Hazugságban élsz, próbálod nem észrevenni azt, ami nyilvánvaló, hiszen menekülni még mindig egyszerű. Te döntesz: rettegsz, vagy felvállalsz. Hagyod, hogy hassanak rád, vagy bezársz.

Az embereknek szüksége van arra, hogy kibeszélje magát, hogy meséljen magáról, hogy bátorítsák, hogy támogassák. Hallgasd meg a másikat, hallgasd meg újra meg újra fáradhatatlan szívvel-lélekkel. Vannak, akik tönkremennek abban, hogy sohasem találkoztak senkivel, aki annyira becsülte és szerette volna őket, hogy meghallgassa mondanivalójukat.