Veszekedtem, nevettem, szerettem vagy sírtam - bármit csináltam is, ha vele csinálhattam, nem akartam máshol lenni.
049 A szív egy nyomdahibás naptár, ezt mondta.
2014. március 25., kedd
2014. március 17., hétfő
Terhek és súlyok a hátamon, és csak állok szüntelen figyelve, mint ember a gáton, hogy
vajon hol ér véget a bonyodalmak folyamata, merre lépjek, hogy ne legyek áldozata a sodrának. Kapkodnék, kapaszkodnék utánad két kézzel. Vágyhatok rád, amikor már késő. Szomjazom az elmondott szavaidra. Sérthetetlen volt a szívem azt hittem, de nálad összetört. Attól még ugyan úgy élek, vagyis fogok csak most felzabálnak a hétköznapi gondok. Nincs mit tennem, zsebemben kotorászva, szobámba gondolataimban fürkészek, de ürességre találok. Számra jönnek a kimondott mondatok meg a rémület
mi azóta már elmúlt, ahogy a többi, ne kelljen egyedül lenni, mert nélküled nem igazi semmi – füstös képzelgések, hogy van ott egy ember, aki tartja a szívem, de ma el nem érem szóval csak várlak. Az édes viszontlátás illata lebeg lila ködként előttem, bízva remélem, hogy napok kérdése és ölellek megint. De addig csak hordozlak, magamban mélyen. Járdákon az emberek nyüzsögnek, hemzsegnek, mint bennem a vágy, mert csak rohannék a másik irányba, hozzád, hogy ölelj még mert kevés és mert telhetetlenné tettél. Csak várok, "téli" álmot alszom addig, míg újra találkozunk. Most ülök és csak rád várok. Ha az illatodat nem is, Téged magamban hordozlak. Jó lenne ha ott tartanánk megint, hogy a következő percben már az autó szélvédőjén legördülő esőcseppeket figyelem az ide-oda mozgó ablaktörlő pálcáját és a rádióban szóló zenét dúdolom. Tudtam, hogy minden piros lámpánál, rám nézel majd, és megfogod a kezem. A megszokás. Mint az, hogy a Tescoba szinte haza járunk. Minden nap betérünk venni valamit és ilyenkor olyan, mintha már felnőttünk volna mintha saját otthonunkba vásárolnánk be. Ma meg csak ülök, és olyanok járnak a fejemben, hogy mikor fogsz újra keresni, ha sokáig lesz így, az fizikálisan fog fájni. Kezeim egykor a Te kezedben voltak, most a semmibe markolnak. Tudod annyira hiányzol. [saját.]
2014. március 13., csütörtök
Vágyhatsz rá, ha már késő. Akarhatod, ha már nem a tiéd. Megszakadhat a szíved érte, miatta, felette, ha egyszerűen már késő, akkor késő. Közben meg vele minden könnyebb lenne, szebb, egyszerűbb, de hiába. Az érzés, ami életben tartott, ami minden rosszat képes volt kiverni a fejedből, most elillant, másnál keresi az új helyét, sőt, talán már meg is találta. Vajon még hányszor nyitjuk ki későn a szívünket? Ugyan még meddig kell várnunk, türelmesen, kitartóan, miközben csak azt szeretnénk, hogy maradjon, szeressen, hogy teljessé tegye az életünket?
Nem hihetsz a félelemnek: nem akarsz te zárt kapuk mögött élni, hitetlenül, miközben a szerelem létezik. Ne akarj rettegve félni, mert mi lesz, ha jön, te meg elveszíted. Akard, és fogadd el. Élvezd, szeresd, engedd bele magad, önfeledten, szabadon, hiszen ezt is túléled.
"Nagyszerű dolog, ha az emberre valaki gondol, és a gondolataival vigyáz rá. Aki szeret, ezt teszi. (...) A szívében őrzi Őt, ott védi, oltalmazza. És engedi élni. Néha fájdalmas dolog ez. Mert néha úgy kell engedni élni, hogy valóban nem lehetsz a közelében. Csak távolról csodálhatod Őt, távolról figyelheted. Mégis csodálatos érzés szabadon engedni, akit szeretsz. Engedni, hogy úgy éljen, ahogy a szíve, lelke vezérli, ahogy neki a legjobb. Ahogy szüksége van rá. Elengedni, de nem elhagyni. Hanem messziről figyelni Őt, messziről vigyázni rá. A szívedben. A gondolataiddal, az érzéseiddel, a szereteteddel. És hinni, hogy egy napon visszatér. Bízni benne, érezni, hogy szeretete visszavezeti hozzád."
Természetesen mindig ott a kísértés, ami azt akarja mondani neked, hogy máshol zöldebb a fű. Ennek ellenére nem kellene veszendőbe mennie olyan értékeknek, mint a hűség, az őszinteség, és annak, hogy kéz a kézben haladtok. Ennek akkor is így kell lennie, ha éppen nem úgy mennek a dolgok - sőt, akkor kell leginkább!
Mintha egyek lettünk volna. Amikor mondani akartam neki valamit, ő kinyitotta a száját és elmondta ugyanazt. Utána voltak azok a pillanatok, amikor a mellkasán pihentem és hallgattam a szívverését. Majd rájöttem, hogy a szívünk egyszerre ver. Nekem megadatott az a lehetőség, ami keveseknek, hogy Isten direkt az én kedvemért alkotott egy embert, csak nekem.
A festő az utolsó ecsetvonáshoz ér... és elkészül a mű. A nagy mű. Aminek csodájára jár az egész világ. Csak állsz a kép előtt. És nem érted, mi olyan különös rajta. Nem tudod, miért megfejthetetlen a mosoly. Nem tudod, mit rejtett el benne a Mester. Pedig egyszerű. A Mester nem az arcot örökítette meg. Nem a külső szépséget vitte vászonra. Valami mást. Azt, ami belül lakozik. A lényeget. Mert ő tudta, hogy az igazi szépség belül kezdődik és kívül ér véget. Az arcon. A szemekben. Az ajkakon. A mosolyon. Az Ő mosolyán.
Ne merd feladni. Ne gondolj rá, nincs ilyen opció, nem létezik. Aki feladja, veszít, csak vesztes döntésekre képes, hasonló embereket vonva maga köré, egy életre megnyomorítva a jövőjét. Te döntöd el, hogy mennyire nehéz, rajtad áll, hogy mikor adod fel - meg az is, hogy erőt veszel-e magadon, és nem törődve a nehézségekkel folytatod az utad.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)