Boldog vagyok. Mint amikor érzed, hogy minden rendben van benned, bár tudod, talán ez csak most van így. De nem érdekel a holnap, sem a tegnap, sem a sebek. Csak a most, mert az nagyszerű.

Nem történhet velem rossz dolog, legfeljebb csak olyan, ami tanít. Fájjon, ha fájnia kell, akkor sem fogok összeroppanni... ugyanis ma már van bennem bátorság, és bármi történik velem, én felállok.

A jelen azért van előttünk, hogy játsszunk vele. Hogy kibontsuk, megismerjük és élvezzük. Semmi más dolgunk sincs, de ez bőven elég.

Sokszor nem értem, hogy emberek miért maradnak együtt, ha látják, hogy a sokadik eljátszott, eldobott, összetört esély után sem működnek a dolgok. Igen, nehéz észnél lenni, ha valakit szeretsz, főleg elengedni... De ha nem voltál boldog mellette, vajon mitől lenne másabb, ha újrakezdenétek? Pár hétig nyilván minden működne, de ha két ember nem ugyanazt a puzzle-t rakja, akkor felesleges egymás idejét húzni. Forgathatod, próbálgathatod, hátha beleillik a képedbe, de nem fog. Egyszerűen csak annyi van, hogy a saját kirakósodat kell kiraknod. Nem a máséval foglalkozni, hanem a sajátodéval. Nem beleerőszakolni egy darabot, hogy illeszkedjen már végre, mert ott a helye, hanem felfogni és elfogadni, hogy valami teljesen más illik oda.

Keresek valamit, rendíthetetlenül. Jövök, megyek, egyik láb a másik után, csontba hasító, ibolyakék fájdalomostor. Egyhangúságtól lustán terpeszkedő, egyforma nyári délelőttök, csupa só és napfény. Éget, átégeti magát a bőrön, minden csupa folt, csupa ropogás, érzéki illatú, édes és titokzatos. Nyúlsz utána, de nem éred el, pedig szeretnéd megmarkolni, befőttes üvegbe zárni, hogy legyen, ami azon a szúrós téli alkonyon is átmelegíti a tenyered.

Keresem a fényt a nyárban, a szépséget az örömben, keresem a színt a petúniában, keresem, de nem tudom megfogni, nem marad a tenyeremben, ficánkol az ujjaim között, mert nem az enyém, és nincs maradása. Keresem a saját fonalam végét, látom a színét, bizsergeti az ujjaim, de még belepi a por, még ott van előttem, a földbe döngölve. De még ott lóg a vállamon a nyár, forró ölelésébe burkol, aléltan támolygok, szédülök, és várok.

Útban vagyok?

Nem, nem. Én vagyok útban.

Nőnek lenni ma annyit jelent, hogy árucikk vagy egy kirakatban. Egy darab omlós hús, csupa hajlatból és domborulatból ragasztott, csillogó máz, de senkit sem érdekel, mit takargatsz a hajszálvékony repedések mögött. Hogy ki az, aki a hajnal bűnbánó fényeibe öltözve visszanéz rád a tükör álcája alól. Amikor fedetlenek vagytok, a szíved és te.

Van szíved?

Semmi misztikus csodalény, vagy felderíteni vágyott titkok.

Inkább mindent a kéznek, az izzadó tenyereknek a betegen villódzó neonfények kihívó kacsintásai alatt, ahol nincs hová menekülni. Zöld, kék és vörös feromonok verejtékeznek a lélegzetvisszafojtva rángó betonfalak szorításában. Test a test ellen. Lerázod, visszajön. Simít, markol, tapint, azon a magától értetődő, birtokló, mégis érdektelen módon. Mindegy, hogy te vagy más, mert az arcod színei csak hullámoznak, mint a kavicstól fodrozódó víztükör.

Elmosódott festékpamacsokként úszunk el a füstös hajnali háztetők megadó szuszogásában.

Most úgy érzed, eltévedtél. Hogy az út, amit eddig követtél, már csupán egy sárba fulladó, lendületét vesztett sovány porszelet az előtted nevető, karcos kavicstengerben. De mi lesz veled, és ezzel az idegen, kényelmetlenül feszítő kis levegőtlen térrel, amelyben itt ragadtál?

Van, hogy csak perspektívát kell váltanunk. Nézz körül, fordíts hátat. Csiszold le az éleket, rántsd ki a szőnyeget. Az is lehet, hogy megütöd magad.

Mert talán egy másik szögből, egy másik időből, egy másik életből szemlélve éppen most vagy a legjobb helyen.

Az ember néha azért kedvel egy partnert, mert sikerül úgy viselkednie vele, ahogy másokkal nem szokott, de mindig is szeretett volna.

Hiszel a szerelemben? A szerelem elmúlik. Hiszel a szívedben? A szív megáll. Nemde? Se szerelem, se szív? (...) A feleségedben hiszel? Amint elfogy a pénzed, azt fogja mondani, elhanyagolod. A gyerekeidben hiszel? Amint nem adsz nekik lóvét, az fogják mondani, nem szereted őket. Az anyádban hiszel? Ha nem gondoskodsz róla, azt fogja mondani, hálátlan vagy. Figyelj arra, amit mondok: (...) saját magunkért kell élnünk.

Néha úgy gondolom, hogy elpazaroljuk a szavakat és a pillanatokat, és nem fordítunk időt arra, hogy olyanokat kimondjunk, amik a szívünkben vannak akkor, amikor még esélyünk van rá.

Olyan könnyű néha azt érezni, hogy egyedül minket kínoz ez az élet, hogy csak mi vagyunk elégedetlenek, csalódottak, hogy éppen csak megúsztuk. De ez az érzés hazugság, csak ki kell tartanunk, csak meg kell keresnünk a bátorságot, hogy szembenézzünk a gondjainkkal, hogy egy napon valaki vagy valami átsegíthessen minket a nehézségeken.

Pecsétet tettünk szívünkre, hogy megtelt. Bárhol jó veled, bármikor, bárhogyan. 

Kár, hogy nem érted amit mondok, kár hogy ezt érzed amit. Néhány rosszul kimondott szó eldadogása. Mint amikor a pohár üres, és csak a szomorúság gyűlt össze az alján. Most újból, újból csak a várakozás ami mellettem maradt, és ez a semmilyen haszontalan érzés. Kellék, vagy másodlagos személy.. mint egy örök körforgás. Félek, hogy azt hiszed bántanálak, félsz, hogy azt hiszem bántanál. Nem feszegetni, hajtani a miértjét.. De hát ez túl egyszerű lenne, nem igaz? Beletörődni, és hagyni, hogy szeressenek, így tökéletlenül mégis tökéletesen. Aztán minden csak úgy jönne magától, nap nap után.. Ha adnál szavakat, én adnék szíveket, papírból hajtanám, mint mások a repülőket. Szívem a szíved játszótere. Mindenről írnék,és közben írok is de mégsem. Karakterekbe nem fér az érzés de valahogy belém sem. Nincsenek rá megfelelő szavaim. Szeretnék írni Rólad, de a néma falak és a csendes betűk maradnak billentyűzetben. Ugyan még sok dolog zavar, de már nincs kedvem törődni velük, ahogy neked sincs velem. És benyögtük a viszlátot.

"Testünk, elménk mindent megörökít, amit az életben átélünk. Az élet, azt hiszem a jó felfogáson múlik, mint egy teszt, amin ha átmész minden sikerül. Nem megtorpanni, feladni, szembeszállni kell. De ha úgy érzed nem vagy elég? Ha minden ellened szól? Felemésztenek az érzések, a lelkedbe hatol. A szenvedély mikrohullámú

sütőjében melengetlek, megtartanálak magamnak. Szemben az árral, együtt, át hajóznánk minden akadályon. Kibírnánk vajon, ezt a krónikus szerelemfertőzést? .. Hogy végre valaki, nem melléd hanem beléd költözik. Beengeded oda, ahol még senki nem járt, a szíved legmélyébe. Megtanultam kizárni a külvilágot veled.

lassan levedlem a rossz szokásaim, jó tanító vagy nekem. Nem akarok magyarázkodni, mentegetőzni csak tenni, amit kell, hogy haladjon a körhintánk végre. Nevetést csempésztél a napjaimba és megtöltötted lényeddel a szívem - lassan, csendben, kedvesen. És már mindenhol vagy, a város macskaköveiben, a mozgólépcsőkben, az idétlen botlásaimban, mindenben. Szóval, két kézzel ölelem ezt az érzést, de ezek mind csak csendbe rejtett szavak. Halkan csendül bennem a vágy.."

Melléd ültem gondolatban, már csak így lehet, ez romlott szerelem. Lassú gyógyulás, szívterápia. bár fogalmam sem volt soha, hogy is van ez igazán. Milyen is az öngyógyítás. Maradtam az “idő minden sebet begyógyít” közhelynél. Mindig eldöntöm nem foglalkozom véletlennel feltéve ha ez az, és így hívják. Csak a puszta tényekre hagyatkozom. Az az, hogy nem történik semmi. tehát feleslegesen ne túráztassam magam. Nem csak engem rág a múlt okozta fájdalom és nem csak engem tép a jelen. Talán egyszer jobb lesz, aztán révbe érünk és boldog lesz mindenki a saját jelenében, ami most még jövő – de nem közös. lassan magamba vésem, ezt is felfogom és elengedem, hisz a gyógyulás hosszú folyamat. Talán a tegnap dobott vissza. Talán a ma nem elég erős. Nem erős és életképtelen a holnap is. Fojtott, lassú lélegzetek sora. Máról holnapra élés. Néhol mából a tegnapba zuhanás. Majd újra mászok a jelenbe. Álomszerű teleportálások sora. útkeresés. Talán még könnyebb lesz, mikor a fecskék visszatérnek. Igyekszem jól maradni, nem letörni, egyensúlyban lenni. Nehezebb mint gondolnád. belém ragadnak a töredékek. Tologatom őket a szoba egyik részéről a másikra. Mikor napok múltán is pontosan emlékszem egy szem színére. Szentimentális gondolatok sora és még most is harapdálom a szám szélét. Fény vagy, olyan örökké világító. Valahogy a sötétben mindig megtalállak. odatévedek, mint egy molylepke a lámpa fényéhez. Néha belekapaszkodom egy foszlányba, de elporlad a kezeim közt. Már sosem lesz olyan, mint volt, a kezdetek kezdetén. Hevesen lüktető, a vért ezer felé pumpáló. Tartanám még, de nem tudom. Csak a gombom forgatom céltalanul. Szerencsét rég nem várok tőle. Kabát alatt rejtegetem ezt a keserű érzést. Szívemen melengetem, őrzöm, Isten tudja miért. Talán csak megszokott rossz. Talán könnyebb hordozni, mint letenni valahol, félve attól, hogy üres lennék nélküle. Saját magam darabolom fel lelkem darabjai és pácolom valami sós lébe, majd ragasztom össze újra. Minél inkább akarom lerázni a múlt rabláncait, annál jobban szorítják össze a kezeimet. Fel-felbukkanó töredékek tiporják szét a naponta felépített lélekváram. Felkapnak újra, visznek és vonszolnak magukkal egy ideig, majd újra ledobnak egy kopár kietlen vidéken.

Fogadom, hogy segítek, hogy szeress élni, hogy mindig gyöngéd leszek hozzád, és lesz elegendő türelmem. Hogy beszélek, amikor azt kell, és hallgatok veled, amikor nem. Hogy nem bánom, ha nem szereted a ribizlitortát. Hogy a szíved melegében élek, és az lesz az otthonom. Fogadom, hogy őrülten szeretlek, akármilyen leszel is, most és mindörökké. Sosem felejtem el, hogy ez egy életre szóló szerelem. A lelkem legmélyén tudni fogom, hogy jöhet bármi, ami elválaszt minket, mi mindig visszatalálunk egymáshoz. ♥

Azért szeretjük a másikat, mert a másik is szereti magát. Az tud boldogan élni a másikkal, aki saját magával is képes boldogan élni. Tudom, érzem, hogy hangzik mindez, de ezt nem könnyű elérni, ez korántsem annyira magától értetődő állapot, mint amennyire közhelyesen hangzik.

2,6 millió perc mióta nem láttalak vajon most milyen lehetsz 

ki az aki simogat, van e aki rajtam kívül ilyet írogat 

vajon neki is majd hiányzol hogy ha az ő életéből is majd kitáncolsz

de ha kitáncolsz táncolj hozzám azt a boldogságot megint hozd rám ♥

Teljes szívemből szerettelek, minden szavammal és tettemmel, a mosolyommal, az életemmel. Szerelmesen szerettelek minden órában és percben, minden másodpercben. Nem azért, ahova tartozol, ahogy kinézel vagy amit birtokolsz.... Azért szerettelek, mert te voltál nekem a minden, az a részem, ami úgy éreztem, hogy mindig is hiányzott belőlem. Boldog voltam veled, már csak attól boldog voltam, hogy léteztél, hogy itt vagy velem.

Meg sem szólalok. Csak annyit érzek, hogy hiányzol nekem. Ennél nem is fogok többet. Nem fogom túlkomplikálni, sem körülírni tudom, hogy felesleges lenne, mert majd úgyis elmész.

Benne voltam egy olyan világban, amely tudtam, hogy nem az enyém. Mindig olyan helyen ébredtem, ahol nem éreztem magam otthon, olyan dolgokat csináltam, amikbe nem tudtam beletenni a szívem. Minél őszintébben, tisztább szívvel szerettem volna élni az életemet, az annál jobban sodort el a vágyaimtól. Csak élni, mosolyogni akartam. Aztán egy nap felébredtem, és annak ellenére, hogy semmi különös nem történt, boldogsággal nyitottam ki a szemeimet. Azzal az őszinte boldogsággal, amit nem egy különleges napon, hanem a hétköznapokban érez az ember. Tudtam, hogy ott vagyok, ahol lennem kell, megérkeztem, kikötöttem, és a legjobb, hogy mindig is erre vágytam.

Amikor leejtünk egy poharat vagy egy tányért, hangos csörrenéssel törik össze. De a szív, amikor összetörik, semmilyen hangot nem ad ki. Hallgat, hogy azt kívánjuk, bárcsak szólna valami, hogy elterelje a figyelmünket a fájdalomról. Ha ad is hangot, az a belső hang. Üvölt, de nem hallja más, csak te. Fel-alá csapkod mellkasodban, mint egy fogságba esett hatalmas fehér cápa, ordít, mint egy kölykétől megfosztott anyamedve. Annyira vad és nyers, mint amikor a nyílt sebet tengervízbe mártjuk. De amikor eltörik, mégis hallgat. Te csak ordítasz tovább odabenn, de senki se hallja…

Az életben vannak pillanatok, amikor mindent megértünk. Megértjük, hogy azok a legegyszerűbb és leginkább értelemszerű dolgok, amelyeket a képtelen vagy a felfoghatatlan fogalmával ruháztunk fel. Tegnap még levegőt sem kaptál, és ha kaptál is, szúrta tüdődet, ahogyan beszívtad, mélyre, tested legmélyére. Aztán egy napon felébredsz, és tisztán áramlik a levegő tüdődbe. Amit tegnap még nem értettél, egyszerre a világ legegyszerűbb dolgává válik. Amit tegnap még elviselhetetlen fájdalomként érzékeltél, egy napon már nem keseríti életedet. És meglátjuk mindennek az egyszerűségét, értelemszerűségét, meglátjuk mindenben a békét. Meglátjuk a megoldást. És úgy érezzük, többé már semmi nem tud fájdalmat okozni.

Létezik az, hogy valaki belép egy ajtón, vagy beszáll egy autóba, és amikor meglátjuk, amikor először találkozik pillantásunk az övével, azonnal tudjuk, ő az? Létezik az, hogy egyetlen pillanat során olyan mértékű és mélységű érzelmek halmozódnak fel bennünk, mint amire egész addigi életünk során nem volt példa? Behunyom a szemem, visszagondolok erre a pillanatra, és emlékezem. Arra, ami ekkor történt. Mi hatalmasodott el rajtam? Mi okozta az érzést, ami egyetlen pillanat alatt beleköltözött elmémbe, s végérvényesen felkavarta addig józannak vélt működését? Talán az ösztön. Talán a viszonzás csodálatos érzékelése. Mert pontosan úgy nézett rám, akkor, először, mint ahogyan szerettem volna, hogy rám nézzen. Ahogyan csak az néz a másikra, aki pontosan azt éli át, amit akkor, azokban a pillanatokban én is átéltem.

Csak az érintése létezett a bőrömön. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak a bőrömön vándorló kezére. És megkérdezte, halk, érzéki, alig hallható hangon:
- Most mire gondolsz?
Hát mire gondolnék, Istenem, mire gondolhatnék, amikor itt vagy, és nem csak itt vagy, de hozzám érsz, érinted vágyakozó bőrömet azzal a finom, édes kezeddel! Arra gondolok, hogy bárcsak soha ne érne véget ez a pillanat; az idő, a kegyetlenül rohanó idő megállna, örökre, és mi örökre itt maradnánk, te örökre a testemet érintenéd, én pedig örökre ezt a gyönyört érezném. Arra gondolok, hogy szeretlek. És a világba akarom ordítani, hogy mindenki hallja, szeretlek. Arra gondolok, hogy olyan ez, mint a tánc, aminek kezdő lépését hetekkel ezelőtt megtettük. Azóta játszunk egymással, táncoljuk a vágy mozdulatait, beszéljük a vágy szavait. Táncolni akarok még, mert a szívem is táncol.

Létezik az, hogy egy érzés, egy ember, egy szerelem annyira elhatalmasodik a lélekben, hogy végérvényesen birtokba veszi? S aztán az ember többé soha nem tud mást szeretni? (...) Amikor az ember felébred az éjszaka közepén, és keresi a másikat. Amikor csörög a telefon, és az első gondolatunk az, hogy ő hív. Amikor az egész életünk helyén van, csak éppen nyomorultul hiányzik valaki. Amikor semminek nincs értelme, ha ő nincs velünk.

Mindig is te leszel számomra a legfontosabb, nem számít, hány emberrel hoz majd össze a sors és, hogy hány embernek mondom, hogy szeretem, és ebből mennyit gondolok komolyan! Hiszen te akkor is ott maradsz a legfontosabb helyen a szívemben! -Akkor miért lépsz tovább? Ha én vagyok a szívedben miért kell más? -Eleget vártam egy helyben ahhoz, hogy rájöjjek ami elmúlt, soha nem jön vissza már, és van, hogy valamit ott kell hagyni a múltban, hogy mindig úgy tudjak rá gondolni, mint arra a fiúra, aki megváltoztatta az életem és megtanított arra hogyan lehet valakit önzetlenül szeretni akkor is ha rossz ember!

Nem kívántam már a halálát, nem akartam ordítani a fájdalomtól, ha a hiányát éreztem minden egyes szívdobbanásomban. Eljött a nap, amikor egészen egyszerűen nem akartam én már semmit. Nem bántam, ha nélkülem boldog. (...) Már nem úgy élt bennem, mint az egyetlen, a csodálatos, aki életem minden pillanatát meghatározza. Talán ekkor jöttem rá arra is, hogy nincsen egyetlen. Mert az egyetlen csak ő lehetett volna.

Az én sorsom nem a boldog, beteljesült szerelem. De akkor is hálát adok neki, amiért megismerhettem, amiért olyan érzéseket, olyan pillanatokat adott, amelyeket nélküle soha nem élhettem volna át. Gazdaggá tett, a világ leggazdagabb emberévé. Ha mi nők valóban virágok vagyunk, akkor hiszem azt, hogy általa a legillatosabb virággá teljesedtem.

Olyan gyorsan szűnik meg egy élet. Ahogyan a villám levegőt hasító fényözöne születik s meghal, ahogyan az enyhe szellő tovalibben arcunkon, a virágszirmok leszáradnak kelyhükről, és ahogyan a vakító hó mocskos sárrá folyósodik pillanatok alatt. Ezen a földön semmi sem maradandó, semmi sem örök. Még a nap sem adja örökké éltető melegét. A tengerek vize is fáradtan fog elszomjazni. És ha ők meghalnak, a szivárvány is örök nyugovóra tér.

A szabadság révén álmodhatunk. Hiszen álmok nélkül nincsen élet. Ahogyan az élet nélkül sincsen álom. Én meg akarom élni az álmaimat. És valóra akarom váltani őket. Szeretek a harmatos, puha fűben feküdni, azt sem bánni, hogy bogarak mászkálnak göndör fürtjeimen, és csak bámulni az ég végtelen, kék csendességét. És a madarakat. Ilyenkor is álmodozom. Arról, hogy velük együtt repülhetek. Száguldhatok a végtelen csendességbe, és zuhanhatok, súlytalanul, magatehetetlenül átadva magam a semminek. Semmivé válni. Ez a szabadság katarzisa. Alfája és omegája.

Ha érzed, hogy valami hátráltat, pedig nagyon jól tudod, hogy mit kellene tenned, nézz mögé. Ülj le, és nézd meg, hogy valójában mi rémít meg. Nagyon jól tudod, hogy képes vagy rá. Az élet nem ad olyan feladatot, amit nem tudsz megoldani. Ilyenkor csak arra kell rájönnöd, hogy mi hátráltat - és az bizony a jövőből jön. Valami, ami még meg sem történt, de a Te agyadban reális alternatívaként már ott él és burjánzik. Na oda kell szépen menni, és szépen kitépni gyökerestül. Eltávolítani, és olyan messzire hajítani, amilyen messzire csak tudod. Nem hagyhatod, hogy a negatív dolgok hátráltassanak. Igenis fel kell térképezni a jókat. Azt a milliónyi dolgot, amiért érdemes megcsinálni. Adj neki energiát, és még több lesz. Legyél bátor.

"Vágytam én már sok mindenre. De rá kellett jönnöm, nincs annál erősebb vágy, mint amikor a másik közelségére vágyunk. Amikor úgy vágyunk a másik közelségére, hogy az nem lehet mellettünk, amikor vágyakozásunk kielégíthetetlen, vágyunk tárgya elérhetetlen. Ettől kezdve elindul az ördögi kör, a gyötrő láncreakció, amiből képtelenség kiszállni, hiszen az ösztön a mozgatórugója. Elindul a játék, az a kínzó játék, amit férfi és nő ösztönösen játszik egymással. A játék, amely során nem is a másik testét kívánod, hanem a lényét. Minden porcikáddal kívánod a látványát, ami talán messze van a tökéletestől, de számodra a mindent jelenti. Kívánod a hangját, aminek érzékelésére a körülötted zajló világban megáll az idő, és a te saját hangod is átváltozik. Idegen lesz, olyan, mintha nem is te volnál. Pedig ez a hang vagy csak te igazán. Mert minden, ami eddig volt, megszűnt létezni. Minden, ami eddig volt, a föld nyelte el. Minden, ami eddig szépnek tűnt, elveszítette szépségét. És értetlenül állsz ebben az idegen világban, mert egyszerűen nem találod a helyedet. Nélküle nem találod a helyedet. Mert a te helyed ott van, mellette."

- Akit egyszer szerettél, az nem múlik el. Lehet belőle gyűlölet, vagy barátság, vagy bármi. De nem múlik el. Ha bajban lenne, a világ végére is utána mennék. Kérdés nélkül. Elég lenne egy ölelés. 

- Akkor miért nem vagytok együtt? 

- Mert ha együtt vagyunk, előbb-utóbb boldogtalanná tesszük egymást.

Nem te mondod meg, hogy mikor van vége. Az élet majd megmondja, elhozza azt, akivel még dolgod van, és csak akkor enged menni, ha minden szót megkaptál ahhoz, hogy értsd a leckét, hogy mehess tovább az utadon. Ha új kezdődik, búcsúzz a régitől - ha azt gondolnád, nincs kitől, majd az élet megmutatja, hogy mennyire tévedsz. Az utadba fogja sodorni őket, a kérdés, hogy elfogadod-e azt, hogy semmit sem tesz véletlenül.

Hamisat üt az óra. Hetek telnek el szürkülő csöndben. Majd hozzámér egy képzet. Nem hagy teret, sosem eleget. Zsebre dugom a kezeimet, feljebb húzom a vállam. Hiába keres bárki is, választ nem talál nálam. Hisz nem Te keresed. Lebegek űrön át, én épp csak elvesztem benned. Lüktet a szív, hevesen dobog, ha van aki hív, halkan lopakodnak a napok, mások csak legyintenek gondolják majd az idő vasfoga. Nem hiszek benne, ők ezt nem értik. Talán fel nem tett kérdések nyomán tűntek el, vagy elképzelt életem okán szűntek meg létezni nekem. Hol vannak a válaszok? És te hol vagy? Remélem megosztod majd velem esernyődet, és mellémállsz, ide a járdaszegélyre, vasfog ide vagy oda. Még nem tudom eldönteni, de szeretem ha mesélsz, olyankor szeretek láb lógatva figyelni. Most még távolság vagy, lassan kibogozott csomó, közelebb nem hoz, csak néhány leírt szó, egymás után rakva. Az agyam valamelyik szegletéből folyton előkaparlak, és forgatom szavaid kedvemre a számban. A félelem és a kétely már megszűnt. Most a betűk lázadnak sorban állva valami értelmetlen halmazt alkotva olyan szavakkal hogy: 

várlak-siess-jóhogyittvagy-nemenjel. Bambán néznek rám amikor azt mondom, " Én csak az érzést keresem, mikor a boldogságtól lábam nyomában is fű terem.

Mikor a hajamat csak úgy, elbambulva tekergetem és emésztgetem, hogy illeszkedik tenyereden a tenyerem." 

Maguk alá temettek

A soha-meg-nem-történt

Igaz beszélgetések;

A semmi-felejtésként

Magamba döntött Cappy,

Amivel néha hittem,

Hogy vagyok még valaki.."

Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatában szeretted a legjobban és a legigazabban. Amikor szembesültél azzal, hogy "nincs". Amikor a sors letépi rólunk azt, akit szeretünk, s ott maradunk kifosztva, egyedül - a hiányban döbbenünk rá, mennyire szerettük. Utólag. És jönnek az emlékek: a közönyös hétköznapok, a szürke reggelek, a fáradt fölkelések, a rosszkedvű morgások, veszekedések, összezördülések, a kellemetlen esték, amikor nem történt semmi, csak ültetek egymás mellett, üresen - a hiány fájdalmas érzésével visszanézve villámfényben látod meg a múltadat, s azt kiáltod:

- Milyen hülye voltam! Nem láttam, milyen kincset szórok szét minden percben és órában!... Bár akkor tudtam volna, amit most tudok: hogy ajándék volt vele az élet! Bár visszatérhetne, akár csak egyetlen percre is! Másképp szólnék hozzá? Másképp látnám, másképp ölelném... És elmondanám neki azt, hogy... Mit is?... Amit nem lehet elmondani.

Gondolkodhatsz te akármennyit. Ha van benned egy érzés, az ellen úgysem tudsz mit tenni. Ne küzdj ellene, ne lázadj! Fogadd el! Éld meg! A Tied. Élvezd, amíg magától működik. Mert, ha már nem lesz, hiába siratod. Hiába keseregsz, hisz akkor már úgysem fogod megtudni, hogy mi lett volna ha? Ezért, ne a szemeddel akarj nagyokat látni, inkább hagyatkozz egyszerűen a szívedre.

Mikor a motoron ülsz átérzed a gép minden kattanását. Egyek vagytok. Száguldasz, de pillanatokra megáll körülötted az idő. Nem akarsz megálljt mondani. Ha egyszer magával ragad a sebesség, nem tehetsz ellene semmit. A legszabadabb rab leszel a világon.

"Fogadom: segítek, hogy szeress élni, hogy mindig gyöngéd leszek hozzád, és lesz elegendő türelmem. Hogy beszélek, amikor azt kell, és hallgatok veled, amikor nem. Hogy nem bánom, ha nem szereted a ribizlitortát. Hogy a szíved melegében élek, és az lesz az otthonom.

Fogadom, hogy: őrülten szeretlek, akármilyen leszel is, most és mindörökké. Sosem felejtem el, hogy ez egy életre szóló szerelem. A lelkem legmélyén tudni fogom, hogy jöhet bármi, ami elválaszt minket, mi mindig visszatalálunk egymáshoz."

"Azt mondtad, te is érzed ugyanazt a dolgot, hogy te is vonzódsz hozzám, hogy te sem vagy boldog. Hogy te is furcsának találod, hogy amikor más csókol, a szíved majd kiugrik, pedig épp rám gondol."

"Nélküle nem vagy más, csak puszta várakozás. Mert miatta gyorsabban élsz, erősebben élsz. Megrészegülsz, függésbe kerülsz az érzéstől, hogy kiegészítitek egymást. Mert a lelked mélyén mindig erre vágytál: a vérátömlesztésre, a szívátömlesztésre."

"Megértően – több, mint megértően mosolygott. Az a fajta ritka mosoly volt ez, teli örök érvényű megnyugtatással, amivel négyszer-ötször ha találkozunk egy életen át. Egy pillanatra úgy érzed, ez a mosolygás maga az öröklét, s aztán neked kedvező és ellenállhatatlan elfogultsággal -rád- összpontosul. Olyan mértékben ért meg, amilyen mértékben te kívánod, hogy megértsen, úgy hisz benned, ahogyan te szeretnél hinni önmagadban, és biztosít arról, hogy pontosan olyan benyomása van rólad, amit te legjobb tudásod szerint szeretnél nyújtani önmagadról."

"Nem hordozhatod magaddal a fájdalmat emberről emberre. Nem hagyhatod, hogy más szenvedjen a fájdalom miatt, amit ezelőtt okoztak neked. Nem büntethetsz mindenkit a bizonytalanságoddal, amit más miatt érzel. Nem élheted le úgy az életed, hogy vársz valakire, aki majd rendbe hoz."

"Ha szerelmes vagy, akkor tökre infantilis leszel, és az intim pillanatok gügyögős meg haddzabáljammegaztahülyefejedesek lesznek. Szeretünk gyerekekké lenni olyankor, mert akkor olyan szabadon nevetős meg olyan felelőtlen minden, mert a másik nem vár el semmit, és megbocsát. Utána persze minden megkomolyodik meg megromlik, mert a felnőttek olyan okosak, hogy az csak na, de addig olyan de olyan jó, csak odabújni a másikhoz, várni a szeretleket, és a másik haját csavargatva elaludni kora délután."

"Van olyan, hogy valaminek vége van. Persze. És visszanézve rájössz, mi volt elmúlásában saját szereped és felelősséged. Ha ezt össze tudod rakni, könnyebb elfogadni és továbbmenni."

"Ne akard megmondani, hogy ki kell, hogy ki varázsolja majd el a szíved, mert aztán jön valaki, aki szöges ellentéte annak, amire eddig vágytál, és mégis megmutatja, hogy képes vagy érezni, megnyílni, és akarni. Akarni a boldogságot, az egyensúlyt, a másikat, valamit, ami talán eddig ilyen minőségben meg sem mutatkozhatott volna az életedben, ha épp nincs ő."

"Az anyukám tanította nekem ezt a trükköt: ha valamit újra és újra elismételgetsz, elveszti a jelentését. Azt mondta, az életünk is így működik. Túl sokat nézed a naplementét, és csak simán este hat óra lesz belőle. Újra és újra elköveted ugyanazt a hibát, és többet már nem is hívod hibának. Ha csak felkelsz, felkelsz, felkelsz, akkor egy nap elfelejted, hogy miért. Semmi sem örök."

"Igazából lehet, hogy még szereted, bár már nem úgy, de érzel valamit. Valamit, amit nem tudsz elvágni, hiába gondoltad, hogy majd jó lesz. Hogy menni fog. Nem. Ami lezáratlan, az az is marad. Senki sem fogja helyetted lezárni, megoldani, elbúcsúzni. Az élet túl rövid. Zárj le mindent, és semmit se vigyél magaddal tovább feleslegesen. Csak lehúz, és egyébként is: visszatér, leginkább akkor, amikor nem is várnád. Azt meg nem te választod meg, hogy épp jó időben teszi-e."

"Annak, hogy túltegyem magam rajtad, nem az a módja, hogy összejövök valakivel, vagy ha úgy teszek, mintha nem is lettél volna. Mi ketten szerettük egymást, és aztán összetörted a szívem. Mindent megtettem, hogy ne kelljen szembenéznem ezzel a ténnyel. Egy nap meg fogok csókolni valakit. És ha megteszem, az magamért lesz."

Az ember emlékekből áll. Ennyi vagyunk. Egy-egy rabul ejtett pillanat, egy hely szaga, jelenetek újra- meg újrajátszva egy kis színpadon. Mi magunk is emlékek vagyunk, történetekre fűzve - amiket elmesélünk magunknak magunkról, miközben átesünk az életünkön a holnapba.

" Minek van egy eleje, ha mindig van egy vége? Ahelyett, hogy szorítanád, engedd el végre!"

"Ha kinyújtod a kezed, én egy szívet rejtek el benne, hogy érezd megszakadni, mielőtt valaki elvenne. A levél, amit írok neked, olcsó papír, tinta, ez az élet csak egy fehér lap, de te voltál a minta."