Boldogság. Ne hidd azt, hogy mások tesznek boldoggá. Lehet épp, egyedül fogsz ülni, és kavargatod a "keserű mint az életem" jellegű kávét. De boldog csak akkor lehetsz, ha meghallod a dalodat. Érzed, és átéled, hogy "most jó". Félek, teljesen átadni magam egy olyan érzésnek mint a boldogság. Hisz múlandó. Sokan úgy gondolják, a boldogság ellenség. Gyengévé teszi az embert, és kétségbe esünk, hogy előzmények nélkül, csak úgy sebtében van veszíteni valónk. Varázs ütésre minden megváltozik, az ember nézőpontja, a világra való nézete. És egy szem pillantás alatt életté válik. A keret képet kap, a kávénak íze lesz. A boldogság lelki állapot, nem pedig cél. Úgy hiszem, hogy akkor vagy boldog, amikor megtalálod a békét magaddal. Ez a felhőtlenség, nem mindig foglalható szavakba, talán akkor nyer igazán értelmet a 'jelenléte' az érzésnek. Ha nincs okunk, és egyszerűen megmagyarázni sem akarjuk. De végtére is mi a csuda ez a boldogság? Lehetséges minden ébren töltött percben boldognak lenni, napról napra, évről évre? Egyáltalán ér ez annyit, hogy törjük magunkat érte? Hogyan is értékelhetnénk a boldogságot, ha soha nem tapasztaltuk meg a fájdalmat? Néha azt gondolom, hogy azért olyan nehéz rálelni a boldogságra, mert reszketünk a megpróbáltatásoktól. Talán elfelejtettük a leckét, amit a lelkünk sötétjéből tanulhatunk meg. Hát nem arról van szó, hogy tudnunk kell megkülönböztetni a csillagot a ragyogásától? Hogy megértsük, milyen érzés a boldogság, amire oly elevenen törekszünk? [saját.]

Néha csak elfelejtjük, hogy mennyien szeretnek minket. Hogy mennyien adnák az életüket csak azért, hogy egyetlen mosolyt lássanak az arcunkon. Nem valami hazug, magadra erőltetettet, hanem egy amolyan igazit, valódit. Hagyd, hogy megtegyék. Hagyd, hogy bejöjjenek az életedbe, és ne zárd el őket, hiszen lehet, hogy az az erő, amit keresel, bennük van - adnák is, csak te épp elzárkózol előle.

Minden világ: másvilág. Másvilág? Miért?! Egyszerűen azért, mert nem a te világod. Az övé. Neked egyetlen világod van - a tiéd. Ha álmodsz, magadnak álmodsz, ha fáj valamid, neked fáj, akár a sebed, a fejed vagy a lelked. Ha szomorú vagy, te vagy szomorú. (...) Néha nagyobb utat teszünk meg egymáshoz, mint az űrutazók.

A szerelem a bizonyosság érzése, amikor ráébredsz, hogy a másik feled nélkül nem tudsz, és nem is akarsz élni. Amikor találkozol valakivel, és a szíved kiugrik a helyéről. Fürödni akarsz a tekintetében, és elolvadni a szeretetében. Az érintése, az illata, a hangja, a nevetése után sóvárogsz, és minden percet vele akarsz tölteni. Aggódsz érte, ha nincs veled, és ha baja esik... nos, abba te is belehalsz.

Lehet a legjóképűbb férfi a világon (...), ha nincs mondanivalója, olyan unalmassá válik, mint a pattogatott kukorica. És ha akár a legjelentéktelenebb férfi szépen, okosan elmondja, mi számára a lényeg az életben, és miért, rögtön úgy megszépül, hogy az ember szeretné megölelni!

Merd megtenni azt, amit érzel: mondj igent vagy nemet, lépj ki vagy lépj be az ajtón, szakíts, vagy hagyd, hogy szakítsanak - ha kell, darabokra -, tök mindegy, tedd azt, amit érzel. Ha vibrál, hagyd kiteljesedni, ha elalszik, tartsd tiszteletben. Ha bánt, engedd el, ha épít, szeresd, figyelj oda rá, becsüld meg. Ha erősebbé tesz, ha a támaszod, támogasd te is őt. Szeresd, és merj szeretni, kimutatni, átölelni, mások előtt felvállalni - de leginkább merj önmagad lenni.

Egyszer bizonyára már mindannyian feltettük magunknak a kérdést: mit változtatnánk az életünkön, ha véletlen szerencse folytán visszamehetnénk a múltba? Milyen tévedéseket próbálnánk helyrehozni? Milyen fájdalmat, lelkiismeret-furdalást, megbánást törölnénk el szívesen? Lenne-e merszünk új értelmet adni a létünknek? Mivé válnánk? Merre tartanánk? És kivel?

Nem azért vagyok veled, mert muszáj, vagy mert nálad ragadtam, hanem mert inkább veled vagyok, mint bárki mással.

A karácsony nem attól lesz tökéletes, hogy nincs porcica a szekrények mögött, tízféle sütit sütsz és halomban áll a fa alatt az ajándék. Nem lesz jobb az ünnep attól, ha beleszakadsz a házimunkába, hogy aztán az ünnepek alatt holtfáradt legyél! Sem attól, ha mártírként sütsz-főzöl-takarítasz-vásárolsz hetekig. A készülődés lehet az ünnep része. Lehet együtt készülődni és nem attól lesz tökéletes, hogy minden tökéletes, hanem attól, hogy együtt vagyunk.

Hiszek benne, hogy nem hiába térsz vissza. Hiába telnek el napok, hetek anélkül hogy nem beszélnénk, hogy nem tudom mi van veled. Sokan azt hinnék, időpocsékolás, neked szentelni az időt. Mégis mintha mind ketten tudnánk, hogy jövőnk van. Hogy, nem hagyhatjuk el egymást csak úgy. És sokszor, érthetetlen fordulatokat tesz a kapcsolatunk, mindketten tudjuk, hogy majd lesz valami nagyon jó, ami felülmúlja minden eddigi veszekedésünket. És inkább veszítek egy veszekedésben, mint, hogy a veszekedés alatt téged veszítselek el. El kell viselnem a hernyókat, ha megakarom ismerni a pillangókat nem igaz? Hogyha tudnám, mikor jön el az amikor végre minden jó lesz, akkor már most elkezdek boldog lenni. És az idő haladtával, egyre boldogabb leszek. Olyan érzéseket váltasz ki belőlem, amikre sokan nem képesek, és valószínűleg más nem is lesz rá képes. Mindenben benne vagy már kicsit, vagy egészen és nem hiába. Mosolyog a szívem, ha arra gondolok hogy jelen vagy az életemben. Mindenki hisz valamiben, én a jövőnkben hiszek egészen. [saját.]

Legszívesebben képekbe zárnám a látványt, amit elképzelek, mert a szemem felfogni nem képes. Dobozba zárnám az illatot, ami az illúzióhoz kapcsolódik amit jelenleg képzelek, mert az orrom néha megtéveszt. Bár, most elrejt a négy fal és bezárul a kis szoba, a falakon néma fotókba zárt képek és emlékek sorozata.. Térképen újabb piros pont bukkan fel, egy újabb felfedezett hely, valami új, valami más, amitől mégis több leszek valamivel. Rezzenéstelenül hagyom, hogy fogva tartson valami. Szükségem van valakire, akivel napokra sem tudnék betelni. Halkan csattanna el minden lopott csókunk, már nem kell, hogy kitárulkozzunk a világnak. Tudjuk, hogy a világot mi jelentjük egymásnak. Füzet sarkába írnám az ölelések számát, és egyre inkább hiányosnak érzem magam nélküled. Vajon tényleg, túl gondolom? Vagy tényleg tud olyan fontos lenni valaki, aki a világot jelenti? Szeretnék valakivel, csak úgy botorkálni a bevásárlóközpont sorai között.. Aki csak úgy nyom egy random homlokpuszit. Akinek a kezeit forgathatom méregethetem az enyémhez, nézegetni, szorítani. Szeretnék csak ülni és fagyoskodni egy padon, nézni a rohanó tömeget és érezni, hogy mi már nem rohanunk. - Megérkeztünk egymáshoz. Szeretni valakinek a lelkét, de legjobban a szívdobbanásait. Erre vágyom. [saját.]

Néha olyan rosszul megy minden, hogy alig élünk, aztán rádöbbenünk, hogy alig élni is jobb a magunk elképzelése szerint, mint nagystílűen élni úgy, hogy valaki más szabja a feltételeket.

Mindegy mennyire próbálkozol. Mindegy mennyire jók a szándékaid. Akkor is hibázni fogsz. És megbántasz másokat. És téged is megbántanak. És ha fel akarsz épülni csak egyetlen dolgot mondhatsz: megbocsátok.

Minden problémád akkor oldódik meg, amikor felülemelkedsz rajta. (...) Ahhoz, hogy megoldd, új szempont kell, amire nem is gondoltál. Felülről kell tekinteni a bajra. Ugyanazt látod, csak máshonnan: magasról, bölcsebben, tisztábban.

"Aztán visszalépsz a hétköznapokba ugyanúgy ahogy eddig tetted, újból és újból csak várakozol, nézegeted a vonásaid a tükörben, azon morfondírozva, hogy egyáltalán nem vagy tökéletes mégis szerethető vagy. Félek, hogy azt hiszed bántanálak, félsz, hogy azt hiszem bántanál. Elfogadni, és nem kérdezni, hogy honnan jön. Csupán, tényleg csak ennyi lenne?! Nem feszegetni, hajtani a miértjét.. De hát ez túl egyszerű lenne, nem igaz? ..Beletörődni, és hagyni, hogy szeressenek, így tökéletlenül mégis tökéletesen. Aztán minden csak úgy jönne magától, nap nap után.. Ha adnál szavakat, én adnék szíveket, papírból hajtanám, mint mások a repülőket.." [ saját.] 

Nincs megírva senkinek a sorsa, változatok végtelenjét kínálja az élet. Napról, napra élünk mindnyájan. Elégedetlenek vagyunk, elutasítóak, és miért? Mert könnyebb lázadni, mint belenyugodni, hogy igazából mindenünk meg van a boldogsághoz. Épp csak együtt élni nem tudunk vele. Minden apró kézenfekvő dologban a rosszat látjuk, tudatlanságban élünk..Úgy gondoljuk, mindenkinek jó sora van, csak mi vagyunk ennyire elcseszettek. Ez talán a legelviselhetetlenebb, amikor a jellemükből adódóan vagyunk érzéketlenek. Elhitetjük magunkkal, és másokkal is, hogy tényleg ilyenek vagyunk. Holott valójában a feketében van a fehér, és a halálban az élet. Idegennek érezzük az életet, és ameddig ez így lesz, olyanunk vagyunk mint akik próbaidőre jöttek a világra. Pedig létezésünknek mindennél fontosabbnak kéne lennie. [saját.]

Szembe kell nézned a múlttal, de nem naiv, sérülékeny kisfiúként, hanem önálló, saját lábára állt profiként. Nem azt kell látnod, amit látni akarsz, hanem amit látnod kell.