A szívem ott van, ahol te vagy (...). Hát nem érzed, mit jelentesz nekem? Amióta megismertelek, megfordult velem a világ. Már semmi sem olyan, mint régen. Értelmét veszítette minden, ami régebben lázba hozott. Nem akarom már mindenáron megváltoztatni a világot. Veled akarok lenni. Téged szomjazlak. A csókodra, az érintésedre, a szerelmedre vágyom.

Minden érintés nyomot hagy maga után. Minden és mindenki, akihez hozzáérünk, valamilyen módon megváltozik. De a változások mindig meglepetésként érnek minket.

Ha felébredsz ebből az illúzióból, és megérted, hogy a feketében benne van a fehér, az énben benne van a te, az életben a halál, vagy mondhatnám úgy is, hogy a halálban az élet, akkor nem éreznéd magad idegennek ebben a világban. Olyasvalakinek, aki a próbaidejét tölti itt, akit a szerencsés véletlen hozott ide, hanem elkezdenéd saját létezésedet mindennél fontosabbnak érezni.

Meg kell tanulni a legnagyobb káoszban is nyugodtnak maradni, mert jó, ha tudod: senki sem akarja azt, hogy bármi rossz történjen veled. Minden tanít, és többé tesz: erősebbé, bátrabbá, és még kitartóbbá. Nincs olyan, hogy valami majd pont téged pécéz ki, mert jól össze akar törni. Egyszerűen csak próbára tesz az Élet: vajon mennyit vagy hajlandó eltűrni, feladod, vagy egyszerűen megrázod magad és tovább haladsz az utadon? És nyilván az utóbbi a célszerű.

Talán ezt szeretem benne a legjobban, amilyenné engem tesz. Nem azt, ahogy érzem magam tőle, hanem amilyenné tesz.

Az egyetlen dolog, amit megtanultam, az az, hogy soha ne nézz vissza. A múlt halott és el van temetve. Semmid nem lesz abból, ha benne élsz. Minden a máról szól.

Teljes az, aki ember, akinek érzései vannak. Aki mer hibázni, és nem sírni felette, hogy Úristen, most mi lesz. Mi lenne, megy tovább, és harcol, addig, amíg el nem éri a célját. (...) Tudja, hogy mit akar az élettől, és hogy mennyit várhat el magától. Nem a festék, vagy a ruha teszi vonzóvá, hanem a fellépése: ragyog, tündököl, képtelenség elmenni mellette. Tisztában van azzal, hogy butaság a tökéletest keresni, mert olyan nincs. Olyan viszont van, amikor találsz valakit, aki elfogad úgy, ahogy vagy. Hiszen legbelül valójában mindannyian arra vágyunk, hogy azért szeressenek, amilyenek vagyunk. Érezni, hogy "elég az, ami vagyok".

Ne fáraszd magad valamivel, ami nem működik. Megjavíthatod, dolgozhatsz rajta, de ha azt látod, semmi értelme, és minden csak rosszabb lesz, akkor fogadd el, hogy nem működött. Ezer másik út van még. Tudnod kell, hogy mikor van vége - és elfogadni sem árt.

Haragot tartani pont olyan, mint megmarkolni egy izzó széndarabot azzal a szándékkal, hogy valaki másra dobod; Te leszel az, aki megégeti magát és a legnagyobb fájdalmat érzi majd.

Te és én… két ember távol egymástól, mégis oly közel. Nem számolom a lépteket, vajon mennyi lehet? Te és én… látjuk ugyanazokat a felhőket, a kék eget; tudom, s érzem, te is ebben a pillanatban erre gondolsz. Te és én élünk valahol e félteken s nézzük a messziséget. Nézd most az eget, mily kék és szép. Magányos éjjen lásd a sok csillagot… én most veled vagyok akkor is, ha nem látsz s nem érhet el a két karod.

Ahogy telnek a napok nélküled, annál inkább közelebb érzem magam hozzád. Minden nap arra jövök rá, hogy én veled akarok lenni. Nem akarok semmi különöset csinálni, csak veled lenni. Csak téged nézni, oda bújni hozzád, és megnyugodni. Tudni azt, hogy már nincs mitől félnem, velem maradsz. Szükségem van rád, aki kell az kell, nem azért kellesz mert olyan vagy amilyen, hanem annak ellenére, hogy bármilyen. Néha, amikor épp ne gondolnék rád, kétségbe esem, nem is akarlak talán elfelejteni. Aztán egyik pillanatról a másikra, megjelensz a gondolataimban, és a szívem szakad meg. Azt akarom, hogy mellettem legyél, nem tehetek róla. Ahogy beszéltük, hogy mindig lesz helyem a szívedben. A hiányod lassan, már olyan intenzív, hogy szinte már pótol. Minél inkább felejtenék, annál többször gyötör a tudat, hogy útjaink ketté váltak. Nem tudtam elmondani, amit mondani akarok. Nincsenek rá megfelelő szavaim. Rettenetesen nehéz lesz téged elfelejteni. És még nem is tudom, hogy valaha rászánom-e magam. Leginkább attól félek, hogyha sikerül is egyszer túl lépnem rajtad, minden emberben téged foglak keresni. Utánozhatatlan és pótolhatatlan vagy, és megijeszt a tény, hogy hiába kereslek, nem talállak majd.Már csak monoton nyelem a kávét, és várom a napot mikor újra fogod a kezem. Most minden olyan más lett, erősebb, jobban kötő.. szerelem. Talán mert teljesülhetetlen, mert Te nem jössz, csak Én várlak. [saját.]