Boldogság. Ne hidd azt, hogy mások tesznek boldoggá. Lehet épp, egyedül fogsz ülni, és kavargatod a "keserű mint az életem" jellegű kávét. De boldog csak akkor lehetsz, ha meghallod a dalodat. Érzed, és átéled, hogy "most jó". Félek, teljesen átadni magam egy olyan érzésnek mint a boldogság. Hisz múlandó. Sokan úgy gondolják, a boldogság ellenség. Gyengévé teszi az embert, és kétségbe esünk, hogy előzmények nélkül, csak úgy sebtében van veszíteni valónk. Varázs ütésre minden megváltozik, az ember nézőpontja, a világra való nézete. És egy szem pillantás alatt életté válik. A keret képet kap, a kávénak íze lesz. A boldogság lelki állapot, nem pedig cél. Úgy hiszem, hogy akkor vagy boldog, amikor megtalálod a békét magaddal. Ez a felhőtlenség, nem mindig foglalható szavakba, talán akkor nyer igazán értelmet a 'jelenléte' az érzésnek. Ha nincs okunk, és egyszerűen megmagyarázni sem akarjuk. De végtére is mi a csuda ez a boldogság? Lehetséges minden ébren töltött percben boldognak lenni, napról napra, évről évre? Egyáltalán ér ez annyit, hogy törjük magunkat érte? Hogyan is értékelhetnénk a boldogságot, ha soha nem tapasztaltuk meg a fájdalmat? Néha azt gondolom, hogy azért olyan nehéz rálelni a boldogságra, mert reszketünk a megpróbáltatásoktól. Talán elfelejtettük a leckét, amit a lelkünk sötétjéből tanulhatunk meg. Hát nem arról van szó, hogy tudnunk kell megkülönböztetni a csillagot a ragyogásától? Hogy megértsük, milyen érzés a boldogság, amire oly elevenen törekszünk? [saját.]

Néha csak elfelejtjük, hogy mennyien szeretnek minket. Hogy mennyien adnák az életüket csak azért, hogy egyetlen mosolyt lássanak az arcunkon. Nem valami hazug, magadra erőltetettet, hanem egy amolyan igazit, valódit. Hagyd, hogy megtegyék. Hagyd, hogy bejöjjenek az életedbe, és ne zárd el őket, hiszen lehet, hogy az az erő, amit keresel, bennük van - adnák is, csak te épp elzárkózol előle.

Minden világ: másvilág. Másvilág? Miért?! Egyszerűen azért, mert nem a te világod. Az övé. Neked egyetlen világod van - a tiéd. Ha álmodsz, magadnak álmodsz, ha fáj valamid, neked fáj, akár a sebed, a fejed vagy a lelked. Ha szomorú vagy, te vagy szomorú. (...) Néha nagyobb utat teszünk meg egymáshoz, mint az űrutazók.

A szerelem a bizonyosság érzése, amikor ráébredsz, hogy a másik feled nélkül nem tudsz, és nem is akarsz élni. Amikor találkozol valakivel, és a szíved kiugrik a helyéről. Fürödni akarsz a tekintetében, és elolvadni a szeretetében. Az érintése, az illata, a hangja, a nevetése után sóvárogsz, és minden percet vele akarsz tölteni. Aggódsz érte, ha nincs veled, és ha baja esik... nos, abba te is belehalsz.

Lehet a legjóképűbb férfi a világon (...), ha nincs mondanivalója, olyan unalmassá válik, mint a pattogatott kukorica. És ha akár a legjelentéktelenebb férfi szépen, okosan elmondja, mi számára a lényeg az életben, és miért, rögtön úgy megszépül, hogy az ember szeretné megölelni!

Merd megtenni azt, amit érzel: mondj igent vagy nemet, lépj ki vagy lépj be az ajtón, szakíts, vagy hagyd, hogy szakítsanak - ha kell, darabokra -, tök mindegy, tedd azt, amit érzel. Ha vibrál, hagyd kiteljesedni, ha elalszik, tartsd tiszteletben. Ha bánt, engedd el, ha épít, szeresd, figyelj oda rá, becsüld meg. Ha erősebbé tesz, ha a támaszod, támogasd te is őt. Szeresd, és merj szeretni, kimutatni, átölelni, mások előtt felvállalni - de leginkább merj önmagad lenni.

Egyszer bizonyára már mindannyian feltettük magunknak a kérdést: mit változtatnánk az életünkön, ha véletlen szerencse folytán visszamehetnénk a múltba? Milyen tévedéseket próbálnánk helyrehozni? Milyen fájdalmat, lelkiismeret-furdalást, megbánást törölnénk el szívesen? Lenne-e merszünk új értelmet adni a létünknek? Mivé válnánk? Merre tartanánk? És kivel?

Nem azért vagyok veled, mert muszáj, vagy mert nálad ragadtam, hanem mert inkább veled vagyok, mint bárki mással.

A karácsony nem attól lesz tökéletes, hogy nincs porcica a szekrények mögött, tízféle sütit sütsz és halomban áll a fa alatt az ajándék. Nem lesz jobb az ünnep attól, ha beleszakadsz a házimunkába, hogy aztán az ünnepek alatt holtfáradt legyél! Sem attól, ha mártírként sütsz-főzöl-takarítasz-vásárolsz hetekig. A készülődés lehet az ünnep része. Lehet együtt készülődni és nem attól lesz tökéletes, hogy minden tökéletes, hanem attól, hogy együtt vagyunk.

Hiszek benne, hogy nem hiába térsz vissza. Hiába telnek el napok, hetek anélkül hogy nem beszélnénk, hogy nem tudom mi van veled. Sokan azt hinnék, időpocsékolás, neked szentelni az időt. Mégis mintha mind ketten tudnánk, hogy jövőnk van. Hogy, nem hagyhatjuk el egymást csak úgy. És sokszor, érthetetlen fordulatokat tesz a kapcsolatunk, mindketten tudjuk, hogy majd lesz valami nagyon jó, ami felülmúlja minden eddigi veszekedésünket. És inkább veszítek egy veszekedésben, mint, hogy a veszekedés alatt téged veszítselek el. El kell viselnem a hernyókat, ha megakarom ismerni a pillangókat nem igaz? Hogyha tudnám, mikor jön el az amikor végre minden jó lesz, akkor már most elkezdek boldog lenni. És az idő haladtával, egyre boldogabb leszek. Olyan érzéseket váltasz ki belőlem, amikre sokan nem képesek, és valószínűleg más nem is lesz rá képes. Mindenben benne vagy már kicsit, vagy egészen és nem hiába. Mosolyog a szívem, ha arra gondolok hogy jelen vagy az életemben. Mindenki hisz valamiben, én a jövőnkben hiszek egészen. [saját.]

Legszívesebben képekbe zárnám a látványt, amit elképzelek, mert a szemem felfogni nem képes. Dobozba zárnám az illatot, ami az illúzióhoz kapcsolódik amit jelenleg képzelek, mert az orrom néha megtéveszt. Bár, most elrejt a négy fal és bezárul a kis szoba, a falakon néma fotókba zárt képek és emlékek sorozata.. Térképen újabb piros pont bukkan fel, egy újabb felfedezett hely, valami új, valami más, amitől mégis több leszek valamivel. Rezzenéstelenül hagyom, hogy fogva tartson valami. Szükségem van valakire, akivel napokra sem tudnék betelni. Halkan csattanna el minden lopott csókunk, már nem kell, hogy kitárulkozzunk a világnak. Tudjuk, hogy a világot mi jelentjük egymásnak. Füzet sarkába írnám az ölelések számát, és egyre inkább hiányosnak érzem magam nélküled. Vajon tényleg, túl gondolom? Vagy tényleg tud olyan fontos lenni valaki, aki a világot jelenti? Szeretnék valakivel, csak úgy botorkálni a bevásárlóközpont sorai között.. Aki csak úgy nyom egy random homlokpuszit. Akinek a kezeit forgathatom méregethetem az enyémhez, nézegetni, szorítani. Szeretnék csak ülni és fagyoskodni egy padon, nézni a rohanó tömeget és érezni, hogy mi már nem rohanunk. - Megérkeztünk egymáshoz. Szeretni valakinek a lelkét, de legjobban a szívdobbanásait. Erre vágyom. [saját.]

Néha olyan rosszul megy minden, hogy alig élünk, aztán rádöbbenünk, hogy alig élni is jobb a magunk elképzelése szerint, mint nagystílűen élni úgy, hogy valaki más szabja a feltételeket.

Mindegy mennyire próbálkozol. Mindegy mennyire jók a szándékaid. Akkor is hibázni fogsz. És megbántasz másokat. És téged is megbántanak. És ha fel akarsz épülni csak egyetlen dolgot mondhatsz: megbocsátok.

Minden problémád akkor oldódik meg, amikor felülemelkedsz rajta. (...) Ahhoz, hogy megoldd, új szempont kell, amire nem is gondoltál. Felülről kell tekinteni a bajra. Ugyanazt látod, csak máshonnan: magasról, bölcsebben, tisztábban.

"Aztán visszalépsz a hétköznapokba ugyanúgy ahogy eddig tetted, újból és újból csak várakozol, nézegeted a vonásaid a tükörben, azon morfondírozva, hogy egyáltalán nem vagy tökéletes mégis szerethető vagy. Félek, hogy azt hiszed bántanálak, félsz, hogy azt hiszem bántanál. Elfogadni, és nem kérdezni, hogy honnan jön. Csupán, tényleg csak ennyi lenne?! Nem feszegetni, hajtani a miértjét.. De hát ez túl egyszerű lenne, nem igaz? ..Beletörődni, és hagyni, hogy szeressenek, így tökéletlenül mégis tökéletesen. Aztán minden csak úgy jönne magától, nap nap után.. Ha adnál szavakat, én adnék szíveket, papírból hajtanám, mint mások a repülőket.." [ saját.] 

Nincs megírva senkinek a sorsa, változatok végtelenjét kínálja az élet. Napról, napra élünk mindnyájan. Elégedetlenek vagyunk, elutasítóak, és miért? Mert könnyebb lázadni, mint belenyugodni, hogy igazából mindenünk meg van a boldogsághoz. Épp csak együtt élni nem tudunk vele. Minden apró kézenfekvő dologban a rosszat látjuk, tudatlanságban élünk..Úgy gondoljuk, mindenkinek jó sora van, csak mi vagyunk ennyire elcseszettek. Ez talán a legelviselhetetlenebb, amikor a jellemükből adódóan vagyunk érzéketlenek. Elhitetjük magunkkal, és másokkal is, hogy tényleg ilyenek vagyunk. Holott valójában a feketében van a fehér, és a halálban az élet. Idegennek érezzük az életet, és ameddig ez így lesz, olyanunk vagyunk mint akik próbaidőre jöttek a világra. Pedig létezésünknek mindennél fontosabbnak kéne lennie. [saját.]

Szembe kell nézned a múlttal, de nem naiv, sérülékeny kisfiúként, hanem önálló, saját lábára állt profiként. Nem azt kell látnod, amit látni akarsz, hanem amit látnod kell.

A felelősség szó szerintem csak azt jelenti, hogy az ember meg tud felelni arra a kérdésre, hogy miért úgy él, ahogy.

Van egy olyan érzésem, hogy ha az ember a másik felét keresi, akkor a kapcsolat hiányon alapul. Ezért azt hiszem, hogy teljessé kell válni egyedül, és aztán jön egy másik ember, aki esetleg szintén teljes - és akkor nem azért vagytok együtt, mert függtök egymástól, hanem "Miért ne?" alapon. Nézd meg a társkereső oldalakat - "keresem azt, aki boldoggá tenne", így nem lehet! Tedd magad boldoggá és aztán jön egy másik ember, akivel talán sikerül harmóniát találni.

Jó kisfiúként vagy jó kislányként általában megtanultuk, hogyan hallgassuk el a dolgokat, hogyan hallgassunk, hogyan tegyük félre a ki nem mondott problémákat, mintha csak egy camembert sajtot tennék félre a konyhaszekrénybe. A gond a szekrénybe zárt camembert-rel csak az, hogy végül bebüdösíti az egész lakást. Nem tettük félre, mindenhol ott van!

Ha szinte benne élsz valakinek a fejében, utána nehéz elviselni a csendet, beengedni egy új embert a gondolataidba, megbízni benne.

Van, ami kihívás, és van, ami nem az. Tudnod kell különbséget tenni. De bizony jönni fognak olyanok, akik minden erejükkel ártani akarnak, csak épp nem tudnak. (...) Higgy magadban, abban, amit csinálsz, és tudd, hogy mi tartozik hozzá és mi nem. A gonoszság felőröl, de van, akit még így is éltet. A gonoszság is energia, vissza is megy ahhoz, aki adja.

Egyetlen szál sem fut véletlenül az életedbe. Nincs olyan, hogy csak úgy érzed, hogy szóba kell vele állnod, hallgatsz a késztetésre, megteszed, és annak nincs oka. Ha az érzéseid vezetnek, a sorsod vezérel.

Van az a pillanat, amikor már nincs kedved magyarázkodni, hogy mit miért érzel úgy, ahogy - olyankor már nem érdekel, hogy bárkivel bármit is megértess. Nem szomjazol a megoldásukra, megvagy nélküle is - de ne menekülj, akármennyire is egyszerűnek tűnne, ne zárkózz be, találj valakit, aki ugyanazon megy át, amin te. Nála lesz a kulcs. Megnyugtat és felemel a zavarból, amiből egyedül képtelen lennél felállni, mert magad sem tudtad, hogy miben vagy. Addig, amíg van, aki érti és érzi azt, amit te, könnyedén léphetsz még egyet. Nyugodtan, boldogan, mert nem vagy egyedül - más is érzi a pofonokat, azt a frusztrációt, azokat a nehézségeket, amikből neked is bőven jutottak.

Kevesebbet agyalni, megérteni, elfogadni, nem elégedetlenkedni, kivárni, megérezni, rálelni, megszerezni, megszeretni, megbecsülni, ha kell, elengedni, újra várni, visszavárni, megölelni, szeretni, sírni utána, sírni vele, élni. (...) Ennyi az Élet. Talán csak ennyi. De ez épp elég.

Lehet, hogy bosszús leszel, de az élet semmit sem csinál ok nélkül. Csak épp mindennek megvan az ideje. És ha neked akkor ott épp csak ártana egy tapasztalás, az élet elvonja tőled - de csak ha az utadat járod. Akkor aztán egy pillanatig sem kell félned attól, hogy olyat kell megtapasztalnod, amire nincs szükséged. Csak azt kapod, ami tanít. Eltaszít attól a tapasztalástól, amire nincs szükséged, nem enged a közelébe. Ami viszont az utad része, amit látnod kell, azt látni fogod. Semmi mást. De az épp elég lesz ahhoz, hogy tanulj belőle. Csak soha ne felejtsd el, hogy semmi sem történik ok nélkül. SOHA.

Sokszor van, hogy mondjuk, majd.. "Majd ha megtehetem, ha megteheted, ha ilyen vagy olyan leszel, ha ez vagy az lesz.. Majd akkor leszek boldog ha...." 

De a boldogság nem akkor lesz. A boldogság most lehetséges csak ebben a pillanatban. Egy feltétele van a szeretet, amit magad, és mások iránt érzel. Nem tegnap, és nem is holnap. Az akadályok, elvárások, a majd, csak mind kifogás, eltávolít a jelenből. Kifogás, mert ha eljön az a bizonyos majd, kitalálsz újabbakat, hogy ne kelljen érezni a jelent. A szeretet képes lebontani a falakat, megszüntetni az akadályokat, és a jövőbe vágyakozást is. 

Gondold végig. A nehézségek, aggodalmak... változnak, átmeneti természetűek. A szeretet állandó, és örök. 

Ha a körülményektől teszed függővé a szeretet, és a boldogságot, sosem kaphatod meg, mert mindig lesz majd. 

Ha egyszer, csak egyszer megérzed és megérted, mi a szeretet és a boldogság, nem lesz több majd, csak most.

Egyre inkább, rá kell jönnöm hogy magamnak való vagyok.

Hideg, és vissza utasító. Elvárásokkal teli, és magamban fojtó szeretettel. Amit nem tudok, kire ráönteni. Hiányzik valaki mellőlem, akinek a vállára rádőlhetek ha bánt valami. Aki nem néz hülyének, ha csak úgy az arcára nyomok egy puszit, és még csak megindokolnom sem kell. [saját.]

Van az a pillantás, ami egyetlen másodperc alatt szétszakít minden addigi köteléket, és teljesen újakat teremt az életedben, eltörölve mindent, ami addig számított.

Ne az kelljen, aki betoppan, majd hirtelen őrülten szeret, hanem az, aki nem tud és nem is tudott élni nélküled, hiszen utóbbi minden mosolyodtól erősebbnek érzi magát, az, aki meg őrülten szeret, valami olyanhoz ragaszkodik betegesen, amit most lát. Valamit, ami felcsillant előtte, de lehet, hogy egy év múlva már sehol sem lesz. Meglátja a csatáidat, és elsétál, hiszen mást képzelt el. Vágyj arra, aki ismer. Aki látja azt, aki vagy. Azt, aki nem törődik az álcáiddal, aki könnyedén átsiklik rajtuk, mert tudja, hogy nincs jelentőségük, és az, ami vagy valójában, mögötte van. Ne vessz el a lángokban. A lángok jönnek, fellobbannak, de van, hogy a fényük nem tart túl sokáig, vagy hirtelen kialszik. Vágyj valamire, ami tölt egy életen át. Valakire, akitől többnek érzed magad, hiszen a szerelem elmúlik, de a teljesség, amit a másik miatt érzel... az bizony örökre megmarad.

Pótolsz... folyamatosan pótolsz. Valamit és valakit. A hiányt és Őt. Az Ő hiányát. Pótolod vásárlással, utazással, kozmetikussal, apró élvezetekkel, olvasással... Csak éppen vele nem. Ám ne feledd: ma még megteheted. Amíg fiatal vagy, mindezt megteheted. De elérkezik az idő, amikor nem utazol, nem vásárolsz, nem mész kozmetikushoz, nincsenek apró élvezetek. És Ő sem lesz. Amikor a legnagyobb szükséged lesz rá. Már csak a hiány marad. 

Pótolhatatlanul.

Nem mondod, hogy szereted, mert nem mondhatod neki. Mindent elrontanál. Elfutna, elrohanna abban a pillanatban, ahogy megértené, hogy ez most más. Ez nem amolyan baráti ölelés, hanem annál több. Darabokra törtség, fájdalom marad minden érintés után, mert más az, amire te vágysz - de nem mondhatod el. Nem mondhatod el, mert túl fontos neked ő. Nem veszítheted el, bárkit elveszíthetsz, bármit túlélsz, de azt, hogy ő ne lenne többet... na azt nem.

Csak ennek van értelme. Szeretni valakit ''csak''. Ok nélkül, indok nélkül. Csak azért, mert van, mert létezik, mert megszületett. Érted, neked. Minden más őrültség. Megfelelni elvárásoknak, kötelességeknek, feladatoknak. És közben nem élni, nem szeretni. Ez az őrültség. Hiába próbálsz felhozni ellene millió érvet és egy másik mellett szintén milliót. Mert ez az, aminek valójában semmi értelme. Ez az igazi őrültség. Érveket és ellenérveket gyártani.

Nem jutsz be az egyetemre. Helyhiány miatt nincs állás. Helyhiány miatt nem kapsz szállodai szobát. Helyhiány miatt nem ülhetsz fel a repülőre. Helyhiány miatt másik éttermet kell keresned. Helyhiány miatt számtalan dologról kell lemondanod... És helyhiány miatt nem vagy boldog. Nem azért, mert nincs számodra hely más szívében. Hanem, mert nem találod a helyed.

Hiányzik.

Szerelem volt első látásra, utolsó látásra, örökkön-örökké tartó látásra.

Vigyázni kell a szavakra. Nem attól félni, hogy elárulnak, lelepleznek, hanem hogy némák maradnak olyan előtt, akihez szólni szeretnél.

Kell egy hang, ami bármikor megnyugtat, egy arc, ami mosolyra fakaszt egy szörnyen borzasztó nap után, egy tekintet, ami elfeledtet mindent, és emlékeztet arra, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy mellettem van, és biztosít arról, hogy itt bizony minden rendben lesz, ha fene fenét eszik, akkor is, mert olyan nincs, hogy együtt ne menne. Apróságokra vágyom, mégis a legnehezebben elérhető dolgok ezek.

 
Nincs szükség közhelyes mondatokra, idézetekre nagy emberektől,
azt hiszem épp elég mondanivalót ad egyetlen mondat.
Én tényleg nem tudom, mi lenne velem nélküled. ♥

Amikor azt hiszed, hogy mástól kell a szeretet, mert akarod, görcsösen, betegesen, nagyon, magadhoz szorítanád és el sem engednéd... Az bizony csak azért van, mert azt, amire épp szükséged van, amire vágysz, azt csak magadtól tudod megszerezni. Senki mástól. Kierőszakolhatod, megszerezheted magadnak a törődést, de egy biztos: valami hiányozni fog. Nem leszel teljes. Boldog sem. Keresheted kint, bent lesz az, amire vágysz. Nem véletlenül maradsz egyedül. Merj eleget venni, hiszen van miből. Vedd észre, nyúlj le érte, és hozd fel.

Versekbe illő szerelemről álmodozom, tudod, esőben csókolózásról, réten fekvésről, felhő bámulásról, csak lenni. Együtt-lenni. Azt mondod, a magányba elfárad az ember, én meg azt mondom, hogy: már belejöttem. De félek, legjobban a szakadástól. Félek, attól, hogy holnap eltűnsz, és megint majd évek telnek el, mire újból felbukkansz. Félek, hogy ez az egész csak három napig tart, ahogy a csodák is szoktak. Félek, hogy csak a múltam kavarodik fel újra, és a lelkem őrjöngeni fog. Mégis, mintha könyvből olvasnám a mondatokat, minden szó illik egymás után. Mosolyom fested fel és bevallom, nem érdekel, hogy mennyi időre. Kisimítod a gyűrődéseket, újrarajzolod a jelent és még csak nem is tudsz róla. Ilyen ez amikor annyira vágysz valakire, és a legjobb amit tehetsz, hogy nézed ahogy elmegy. Hideg, és közömbös. Az emlékeimet rabolod, zsebemben őrzött boldog pillanatok, csak úgy elillannak. Magaddal viszed, és ami nekem marad? A földig romboló hiány. Vajon most olyan boldog vagy, mint amilyen velem sohasem voltál? Kicsit olyan ez, mint szárazságban kívánni az esőt. Az édes után sósat enni, vagy fordítva. Talán csak pillanatnyi tudat zavarban élek. Csak legalább lennék dühös, káromkodnék, vagy csak egy kicsit fordulnék ki magamból. Legalább illetlen szavakat írnék le egymás után, vagy tízszer. De nincs bennem semmi. Csak hasonlatok tömkelegét tudnám írni, hogy mid lennék. Szomj űző kólád. Éberítő kávéd. Az arcodat, simító kéz. Valami ilyesmiket írnék, de nem. Számat okkal, hagyta el a 'nem' szócska, és még csak megmagyarázni sincs kedvem. Ezek mind csak érzelgős maszlagok. Csak ülök és pislogok, hogy el sem kezdődött. De véget ért, vagy vége se volt talán, ha eleje sem. Olyan ütemtelen ez az egész vacak. Hogy valaki nem beléd, csak melléd költözött, és lélekben még üres vagy. Nem tudsz mit tenni, ez van. Túlélem. Csak a szívemet hagytam ott.

'Butaság, hogy harcolj valakiért. Miért kellene harcolni? A szerelem nem arról szól, hogy harcolj és ne add fel, és tarts ki vagy szerezd meg őt mindenáron. Nem! A szerelem az, amikor találkozik két ember, és ők mind a ketten úgy döntenek, hogy együtt akarnak lenni. Harcolni valakiért? Annak mi értelme? És ha megnyered a harcot? Akkor elég lesz neked az, hogy veled van? El tudod fogadni, hogy csak azért van veled, mert te kiharcoltad? Ez nem szerelem, ez önzés, kisajátítás! Az igazi szerelmeseket nem akadályozhatja sem távolság, sem család, sem vallás, sem semmilyen külső tényező abban, hogy együtt legyenek, mert akkor a másik a legfontosabb a világon, fontosabb annál, hogy mit mond róla a családod, a barátaid, a hited, így nincs is semmi, ami akadály lehet. Ha mégis, akkor az csak kifogás. A szerelemben mindenkinek szabad akaratából kell lépni, csak akkor az igazi.'

Az, amikor csendesen csak átöleled és tudod, az életed is rábíznád.. Mikor biztonságban érzed magad és akármilyen baj ért, akármilyen zaklatott vagy, mellette megnyugszol.. Ahogy némán a szemedbe néz, és csak megszorítja a kezed .. Mikor olyan titkaid is elmondod neki, amiket még Te sem tudtál azelőtt magadról .. érzed, hogy Te vagy a legboldogabb.És az is a szerelem, amikor remeg a gyomrod, ha meglátod, vagy meghallod őt .. És a szíved a torkodba dobog, mikor hozzád ér .. Amikor hirtelen mozdulattal magadhoz rántod, hogy érezd, hogy magadhoz láncold .. Nem tudsz betelni vele, minden percben csak őt kívánod..

Lehet, hogy könnyebb felállni, mint egy helyben ülni. Könnyebb elfutni, mint ott maradni. Könnyebb elmenekülni, mint visszafordulni. Vagy könnyebb előre nézni, mint hátra. Egyszerűbb azt mondani, hogy semmi, ahelyett, hogy elmondanád mi bánt. De vajon jobb csendben maradni, amikor ordítanál? Elfojtani dolgokat amiket kimondanál? Ülni és várni, ahelyett, hogy csinálnál valamit? mert sajnos magától nem oldódik meg semmi sem. Kellünk hozzá, de még mennyire, hogy kellünk hozzá! Csak rajtunk áll vagy bukik minden!

Először csak beszélgettek. Aztán telefonáltok órákon keresztül. Minden gondotokat megbeszélitek egymással. Bíztok és hisztek egymásban Belé szeretsz majd ő is beléd. Szerelmesek lesztek. Majd veszekedtek. De ő elhagy egy idő után. Talán nagy a távolság? Már nem szeret annyira mert közbe van neki más? Nem tudhatod...de te tudod hogy te mindent megtettél a cél érdekében. Te reménykedsz, hogy megváltozik minden, majd jön valaki aki ezt jóvá teszi. Befoltozza azt a sebet amit rajtad ejtettek. És kezdődik elölről. De az első szerelem átka az, hogy azt egy életre megmarad benned. Mindenkit hozzá fogsz hasonlítani. Minden hozzá fog kötődni. De te szépen lassan el sétálsz a sötét felé ahova téged terelt a sors. Szépen, csendbe.

Te és én… két ember távol egymástól, mégis oly közel. Nem számolom a lépteket, vajon mennyi lehet? Te és én… látjuk ugyanazokat a felhőket, a kék eget; tudom, s érzem, te is ebben a pillanatban erre gondolsz. Te és én élünk valahol e félteken s nézzük a messziséget. Nézd most az eget, mily kék és szép. Magányos éjjen lásd a sok csillagot… én most veled vagyok akkor is, ha nem látsz s nem érhet el a két karod.

Ez nem elég. Nekünk. Legyél velem. Minden éjszaka. Esték. Együtt alvások. Közös ébredés. Reggelik. Azt akarom, hogy legyél velem a sötétben. Bátoríts, ha félek. Kísérj addig, ameddig csak lehet. Vigyázz rám. Szeress.

A szívem ott van, ahol te vagy (...). Hát nem érzed, mit jelentesz nekem? Amióta megismertelek, megfordult velem a világ. Már semmi sem olyan, mint régen. Értelmét veszítette minden, ami régebben lázba hozott. Nem akarom már mindenáron megváltoztatni a világot. Veled akarok lenni. Téged szomjazlak. A csókodra, az érintésedre, a szerelmedre vágyom.

Minden érintés nyomot hagy maga után. Minden és mindenki, akihez hozzáérünk, valamilyen módon megváltozik. De a változások mindig meglepetésként érnek minket.

Ha felébredsz ebből az illúzióból, és megérted, hogy a feketében benne van a fehér, az énben benne van a te, az életben a halál, vagy mondhatnám úgy is, hogy a halálban az élet, akkor nem éreznéd magad idegennek ebben a világban. Olyasvalakinek, aki a próbaidejét tölti itt, akit a szerencsés véletlen hozott ide, hanem elkezdenéd saját létezésedet mindennél fontosabbnak érezni.

Meg kell tanulni a legnagyobb káoszban is nyugodtnak maradni, mert jó, ha tudod: senki sem akarja azt, hogy bármi rossz történjen veled. Minden tanít, és többé tesz: erősebbé, bátrabbá, és még kitartóbbá. Nincs olyan, hogy valami majd pont téged pécéz ki, mert jól össze akar törni. Egyszerűen csak próbára tesz az Élet: vajon mennyit vagy hajlandó eltűrni, feladod, vagy egyszerűen megrázod magad és tovább haladsz az utadon? És nyilván az utóbbi a célszerű.