Hé te. Igen, te. Ne legyél ennyire elégedetlen magaddal. Tökéletes vagy. Ne kívánd többet, hogy úgy nézz ki, mint akárki más, vagy hogy az emberek annyira kedveljenek, mint valaki mást. Ne próbáld magadra vonni azok figyelmét, akik bántanak. Ne utáld a tested, az arcod, a személyiséged, a furcsa szokásaid. Inkább szeresd őket. Ezek nélkül nem lennél magad. És mégis miért akarnál valaki más lenni? Legyél magabiztos. Mosolyogj. Ez majd bevonzza az embereket. Ha pedig valaki is utálna azért, amiért magad vagy, akkor mutasd fel a középső ujjad az égbe és mondd azt, hogy cseszd meg. A boldogságom nem fog többet másokétól függeni. Boldog vagyok, mert szeretem magam. Szeretem a hibáimat. Szeretem a tökéletlenségeimet. Ezek tesznek magammá. És ez az "én" igen is lenyűgöző.

 
Ez az, amikor a varázslat megtörténik. És mint ahogy tudjuk, a varázslat alatt a semmit értem.

 
A végén csak a lehetőségeket bánjuk meg, amiket nem használtunk ki.

 
Ne aggódj, hiányozni fogsz neki. Ő elcseszte és te semmiképpen nem csináltál semmit rosszul. Ő hibázott. Nem volt elég okos. Ha okos lett volna, rájött volna, minek mondott búcsút. De nem volt az, és most elment. Ne hívd fel azzal, hogy hiányzik. Még csak azért se hívd fel, hogy halld a hangját és, hogy utána letedd. Ne tedd ezt. Nem ő hiányzik neked, hanem az, ami régen volt. Most már vársz valakit, aki bebizonyítja neked, hogy nincs rá szükséged. Ígérem, ez a valaki itt van egyből, de először el kell engedned őt és a hülyeségét. Egy nap vissza fog térni, ő lesz az, aki felhív, hogy elmondja, minden este hiányoztál neki. Meg fogja kérdezni a barátait, ha még mindig érdeklődsz iránta. Most rajtad a sor, hogy azt mondd; ' a tiéd voltam és te mindent összekavartál.' Most pedig keress mindig okokat arra, hogy boldog legyél nélküle. Ne üzenj neki, ne írj hozzászólást neki, ne beszélj vele a folyosón. Csak mosolyogj rá és emlékeztesd arra, hogy egy tökéletes lányt engedett el.

És most jön az az érzés, amiről azt hitted, már elfelejtetted, és felborít mindent.

 
Annyira csodálkozom rajta, hogy az emberek miért változnak meg olyan hirtelen. Az egyik nap aranyosak, a másik nap nem. Az egyik nap itt vannak, a másik nap eltűnnek. Egyik nap fontos vagy nekik, a másik nap értéktelen.

Nos, ennyire ironikusak tudnak lenni a dolgok és az emberek. Csinos szarságok, csinos hazugságok.

De a te döntésed, mert amikor azt választod, hogy közel kerülsz valakihez, azzal együtt a fájdalmat is választod.

 
Ha valakit tényleg szeretsz, tanulj meg várni. Lehet, hogy most nem kell együtt lennetek, de a jövőben igen.

 
Ha nem érted a csendemet,

Hogyan értenéd meg a szavaimat?

 
- Akarsz hallani egy viccet?

- Persze.

- Csak nézd meg hogyan bántál velem.

 
Miért nem tudsz annyira akarni engem, mint a többi fiú? Ők bámulnak engem, amíg én utánad sóvárgok.

Minden örömért, minden boldogságért, amit a szerelemtől érezhetünk, előbb-utóbb szenvedéssel fizetünk. És minél jobban szeretünk, annál jobban fog fájni. Szenvedsz a hiányától, féltékeny leszel, megtudod, mi a meg nem értés, az elutasítás és az igazságtalanság. A csontod velejéig fázni fogsz, még a véred is jégkockákká fagy, érezni fogod, ahogy továbbcsúsznak a bőröd alatt. A szíved mechanikája pedig szétrobban.

- Rettegek.

- Miért?

- Tizennyolc éven keresztül egy ablakon át néztem a világot, arról ábrándozva, milyen lehet, amikor a fények kigyúlnak az égen. Mi van, ha mégsem olyan lesz, mint amilyennek megálmodtam?

- Olyan lesz.

- És ha olyan lesz? Utána mihez kezdjek?

- Szerintem ez benne a legjobb. Keress egy új álmot.

 
Nem olyan csók volt, mint először, nem az az éhes, vágyakozó, kétségbeesett csók. Nem hasonlított egyetlen csókra sem életemben. Olyan lágy volt, akár egy csók emléke, olyan óvatos, mintha csak az ujjaival simította volna végig az ajkaimat. A szám kinyílt és mozdulatlanná vált. Nagyon csendes volt, suttogás, nem kiáltás. Keze megérintette a nyakamat, a hüvelykujja az állkapcsom alatti bőrhöz simult. Nem azt mondta az érintés: több kell. Azt mondta: ezt akarom. (...) - Így csókolnálak, ha szeretnélek - mondta.

Az olvasóimnak:

Ha szükséged van valakire, akivel beszélhetsz, én itt vagyok.

Nem számít, hogy esetleg még nem beszéltünk ezelőtt, vagy folyton beszélünk.

Ha szükséged van egy véleményre, egy mosolyra, vagy csak valakire, aki meghallgat.

A füleim és a szívem nyitottak.  :)
Elérhettek:

http://www.facebook.com/profile.php?id=100001441417229

Ha szeretünk valakit, akkor meg kell engedni neki, hogy szabad legyen. Engedni, hogy szabadon hozzon döntéseket, szabadon éljen, ahogy ő akar, és nem úgy, ahogy mi akarjuk. Nem mindig könnyű elengedni azt, akit szeretünk, de más út nincs.

 
Mindig eltűnődöm, vajon a madarak miért maradnak egy helyen annyi ideig, mikor a világon bárhová elrepülhetnének? Aztán magamtól is ugyanezt kérdezem...

 
Sosem fogom elfelejteni, milyen volt aznap az illatod. Mintha az anyukád kimosta volna a szennyesed, és te azt akartad volna, hogy akarjalak. Hogy addig lélegezzem be az illatod, amíg meg nem bolondulok tőle, addig, hogy le kelljen ülnöm. És azt sem fogom elfelejteni, hogy hogyan néztél rám, mintha el tudnád rendezni azt az óriási zűrzavart a fejemben. Soha de soha nem fogom elfelejteni, hogy milyen lágy és váratlan volt a hangod, szinte megvilágított, ahogy a szemeid is, miközben azt mondtad, én más vagyok. És ez pontosan az a pillanat volt, amikor végre megengedtem magamnak, hogy érezzek.

 
Még mindig hiszek benne, hogy egyszer csak hirtelen írsz nekem és bevallod az érzéseidet, amiket eddig elrejtettél. Ugyanazokat, amiket én is érzek. Hogy emlékszel minden kis aranyos dologra, amit érted tettem, és minden butaságra, amit mondtam. Hogy csak úgy írsz és azt mondod, én vagyok az egyetlen, akit akarsz. Az egyetlen, akire gondolsz. Szeretném ha azt mondanád, hogy az egyetlen ok, amiért elmentél, hogy féltél az érzéseidtől, vagy túlságosan is akartál engem. Csak valamit, ami még mindig odaadná a legcsekélyebb darabka reményt.

 
A legrosszabb az egészben, hogy mennyire emlékszek mindenre veled kapcsolatban. Emlékszek minden kis dologra, amik miatt magad voltál: a második nevedre, a szemed színére, arra az ostoba félmosolyra, ami akkor jelent meg az arcodon, amikor valami vicceset mondtam de próbáltál úgy tenni, mintha nem lett volna az, és emlékszem a bizonytalanságaidra. Emlékszem mindenre, amit nekem mondtál: a családodról, az életedről, arról, hogy mit szeretsz csinálni. Még a helyekre is emlékszem: hogy hol voltam, amikor először bevallottad, hogy tetszem neked, amikor megfogtad a kezem és megcsókoltál, és hogy hol voltam, amikor eldöntötted, hogy már nem akarsz velem lenni többet. Mindenre emlékszem, és talán ez az, amiért valójában sosem tudok továbblépni, mert nem tudom elfelejteni, hogy abban a pár hónapban, amíg törődtél velem, milyen jók voltak a dolgok.

 
Egy nap egy férfi leugrott a Golden Gate hídról.

Amikor az eset után a rendőrség elment átkutatni a férfi házát, találtak egy kis lapot, rajta a következővel:

"Ma el fogok sétálni a hídhoz. Hogyha valaki is rám mosolyog, nem fogok leugrani."

Most már figyelek arra, hogy mindenkire mosolyogjak.

 
Azt hiszem, ami a legjobban hiányzik veled kapcsolatban, hogy te elérted, hogy úgy érezzem, végre valaki akar, mintha az összes ember közül, akikkel találkoztál eddig, csak velem akartál volna lenni. És azt hiszem ez az oka annak, hogy ennyire beléd szerettem, mert olyan jó érzés volt, hogy valaki akart engem, de ami még fontosabb, jó érzés volt, hogy valaki olyan akart engem, mint te.

 
Ennél már nem lehetne nehezebb. Úgy értem, ha tudtam volna, hogy amikor legutóbb láttalak, az volt az utolsó alkalom, megálltam volna, hogy elraktározzam magamban az arcod, a mozgásod, minden veled kapcsolatos dolgot. Ha tudtam volna, hogy az volt az utolsó alkalom, amikor megcsókolsz, akkor sosem hagytam volna abba.

 
Mit teszel, amikor az egyetlen ember, aki elérhetné, hogy jobban érezd magad, pont az, aki nem fog már veled beszélni?

 
Egy ideig futni fog utánad; de elérkezik majd a nap, amikor abbahagyja a kis körök futását körülötted. Túl fog rajtad jutni és pontosan ebben a pillanatban, az fogod kívánni, hogy bárcsak hagytad volna, hogy elkapjon.

 
A várakozás egy nagy szívás. Főleg amikor tudod, hogy akire vársz, az sosem fog visszajönni.

 
Legtöbbször elfogadom, hogy egyedül vagyok, de néha amikor nézek egy filmet, vagy olvasok egy könyvet, amiben szerelmes történet van, vagy amikor szerelmeseket látok, amint éppen megfogják egymás kezét, vagy csókolóznak, ráébredek, hogy még csak nem is fogadom el, hogy egyedül vagyok, hisz nem akarok egyedül lenni. Azt hiszem azt próbálom elmagyarázni, hogy jó lenne, ha megtapasztalnám ezt a 'szerelem'-nek nevezett dolgot. Akármi is ez a 'szerelem'.

 
Soha ne add fel, ha még megpróbálnád. Sose töröld le a könnyed, ha még sírnál. Sose elégedj meg egy válasszal, ha még kérdeznél, sose mond, hogy már nem szereted, ha nem tudod elengedni.

 
- Miért csinálod mindig ezt velem?

- Micsodát?

- Egy hétig nem beszéltünk. Aztán hirtelen írsz, mintha mi sem történt volna. Eléred, hogy reménykedjek, aztán az orromnál fogva vezetsz. Mert tudod, hogy nem számít, mennyi ideig nem veszel rólam tudomást, mindig itt fogok rád várni.

Itt az ideje bevallani saját magamnak, hogy vannak dolgok, amiket nem lehet észérvekkel befolyásolni, hogy a szerelem nem döntés kérdése.

 
"- A szíved csak protézis, gyengébb, mint egy rendes szív, és mindig is gyengébb lesz. Az óraszerkezet nem szűri meg olyan jól az érzelmeket, mint a szövetek. (...) Ugye, fájni szoktak a fogaskerekeid, amikor köhögsz?

- Igen.

- Nos, az a kis fájdalom semmiség ahhoz a szenvedéshez képest, amit a szerelem tud okozni. Minden örömért, minden boldogságért, amit a szerelemtől érezhetünk, előbb-utóbb szenvedéssel fizetünk. És minél jobban szeretünk, annál jobban fog fájni. Szenvedsz a hiányától, féltékeny leszel, megtudod, mi a meg nem értés, az elutasítás és az igazságtalanság. A csontod velejéig fázni fogsz, még a véred is jégkockákká fagy, érezni fogod, ahogy továbbcsúsznak a bőröd alatt. A szíved mechanikája pedig szétrobban. Én magam ültettem beléd azt az órát, tökéletesen ismerem működésének korlátait. Az örömöket csak-csak kibírja, talán többet is. De nem elég erős ahhoz, hogy elviselje a szerelmi bánatot."

 
"Az élet, még ha tagadod is, még ha állítod is, hogy nem így van, az élet erősebb nálad. Mindennél erősebb. Nézd meg, vannak, akik visszajöttek a koncentrációs táborból, és gyereket csináltak. Olyan férfiak és nők, akiket megkínoztak, akiknek megölték a hozzátartozóit és fölgyújtották a házukat, visszajöttek, hogy fussanak a busz után, megbeszéljék az időjárásjelentést és férjhez adják a lányukat. Hihetetlen, de ez mégis így megy. Az Élet mindennél erősebbnek bizonyul."

 
"Az ember félrelép, aztán elrendezi, és úgy dédelgetjük a saját kis gyávaságunkat, mint valami házi kedvencet. Cirógatjuk, idomítgatjuk, ragaszkodunk hozzá. Ilyen az élet. Vannak bátrak és vannak megalkuvók."

 
Vajon mennyi idő kell, hogy elfelejtsük az illatát annak, akit szerettünk? És mikor múlik el belőlünk a szerelem?

Létezik az, hogy egy érzés, egy ember, egy szerelem annyira elhatalmasodik a lélekben, hogy végérvényesen birtokba veszi? S aztán az ember többé soha nem tud mást szeretni? (...) Amikor az ember felébred az éjszaka közepén, és keresi a másikat. Amikor csörög a telefon, és az első gondolatunk az, hogy ő hív. Amikor az egész életünk helyén van, csak éppen nyomorultul hiányzik valaki. Amikor semminek nincs értelme, ha ő nincs velünk.

Eleinte elég volt, ha láttuk egymást. Elegendő volt egy óra, akár csak egy röpke óra, hogy érezzük a boldogságot. S bármily hosszú ideig voltunk is távol egymástól, soha nem aggódtunk, hogy mi lehet a másikkal. Léteztünk egymás tudatában. Ez elég volt. Erősek voltunk, sérthetetlenek. Együtt és külön, külön... A boldogság a dolgok kezdetében van.

Vannak pillanatok az életben, amikor egész egyszerűen el kell veszítenünk a fejünket. Ezekre a pillanatokra fogunk valószínűleg örökké emlékezni.

A mesék szépek, de senki nem felejt egy nap alatt, senki nem változik meg egy nap alatt, senki nem lesz szerelmes élete végéig egy vadállatba.

Néha megfogható érzésekre vágyok. Átlagos, hétköznapi dolgokra. Mert akkor elhiszem, hogy majd minden a helyére kerül. Ha majd felnőtt-féle életet alakítok ki, ha majd lejárok bevásárolni a sarki boltba, akkor majd talán. Akkor majd nekem is megy, ami szemmel láthatólag mindenkinek egészen egyszerű. Akkor majd szépen eljárok dolgozni, majd biztos gyűjtök is valamit, csak azért, hogy normálisan éljek. Néha tényleg elhiszem ezt, hogy csupán ennyin múlik.

Az emberek akkor kiabálnak, ha a szívük távol van egymástól. Akkor beszélnek rendesen, ha a szívük összhangban van a másikéval. De ha két szív egyesül, egyáltalán nincs szükség szavakra.

Mindig csak esetlen próbálkozásai voltunk valaminek, amiről azt mesélték, hogy szerelem.

Azt hiszem, mindenki fejében van valahol hátul egy hordalékgyűjtő árok, amely stressz vagy bajok idején megnyílik, és a tudatból sok mindent belé lehet söpörni. Megszabadulni bizonyos dolgoktól. Eltemetni őket. Az árok a tudatalattiba üríti a tartalmát, de az olykor, álmunkban megbolydul, és visszafurakodik.

Vannak dolgok, amiket nem akar megtenni az ember, megfogadja, hogy nem teszi meg őket, megtiltja magának, aztán váratlanul maguktól megtörténnek. Meggondolni sincs érkezése őket, megkerülik az agyközpontot: megtörténnek, s kész, s csak az marad, hogy csodálkozva nézi és győzködi magát az ember, hogy ebben semmi vétke nincs, ez csak úgy magától történt meg.

Ha nem bízunk meg valakiben, akkor azt a személyt nem tudjuk szeretni. Bizalom hiányában gyanakvóvá válunk, nyugtalanná és állandóan attól félünk, hogy a másik ember becsap bennünket. Ez kibírhatatlan nyomást jelenthet a kapcsolatnak - az egyik fél veszélyt érez, a másik csapdában érzi magát.

Ha mindenkit ellökök magamtól, aki nem felel meg az igényeimnek - és a legtöbb ember nem felel meg -, akkor ugyancsak egyedül maradok. Lehet persze így élni, de minek?

El sem hiszi, mennyire fontos azt hallani valakitől, hogy "köszönöm", vagy az, hogy valaki azt mondja neked, hogy szeret téged. Ez az emberi természet része. Mindegyikünknek fontos érezni, hogy értékelik.

Előre meg nem tervezett módon csúsztattam kezedbe kezem. Igazán nem kellett volna hagynod. Annyi ponton leállhattunk volna. Például mikor még ellentétesen lélegeztünk.

Soha nem vagy annyira jó, mint amennyire mondják, viszont soha nem vagy annyira rossz sem, mint amennyire lehúznak. Ha ezt megérted, nyert ügyed van.

Ha szerelmes vagyok, rád gondolok, mert hiányzol. Látlak, és hiányzol. Megfogom a kezed, és hiányzol. Átölellek, és hiányzol. Megcsókollak, és közben mégis hiányzol. Ölellek, az enyém vagy, s egy pillanatnyi gyönyör után, újra csak hiányzol.

Én téged akarlak. Csak azt nem tudom, meg tudok-e birkózni mindazzal, ami te vagy.

 
Tudod mi a te bajod? Túl gyorsan kötődsz. És ha egyszer kötődsz valakihez bármit megteszel hogy megfelelj neki, és hogy boldoggá tedd. Sosem arról van szó, hogy te mit akarsz, mindig más érdekeit nézed a sajátod előtt. Túl sok lehetőséget adsz az embereknek, akik túl könnyen feladják, ők ezt nem érdemlik meg. Kihasználnak téged, és befolyásolható leszel. De te jól megvagy úgy is, mert ők ott vannak az életedben, és te csak ennyit akarsz. És még ha át is vernek, te akkor is ott leszel nekik. Mert ez vagy te, ilyen vagy te. Ha egyszer kötődsz valakihez, foglyul ejtik a szívedet, és mindig lesz benne helyük. És ezért olyan nehéz most őt elengedned.