Furcsa, hogy a semmiből feltámad egy régi emlék. (...) Az ember először megpróbálja elhessenteni, mert azt hiszi, nem lehet igaz, hiszen a tudatos emlékek folyama megtörhetetlen, egyenes, egész. Aztán egyszer csak jön egy pillanat, és kiderül, hogy az emlékfolyam nem vonal, hanem felfűzött gyöngyök laza sora, s itt-ott van még egy kis hely, ahová befér még egy szem.

 
Ha az ember meggondolja, talán a ki nem mondott szavak még fontosabbak, mint a kimondottak.

Muszáj, hogy néha összetörjék a szívünket. Az összetört szív jó jel. Azt mutatja, hogy valamit legalább megpróbáltunk.

 
A boldog gondolatok boldoggá tesznek, de hirtelen - zsupsz, egy szempillantás alatt a rögeszmés aggódás mélyére zuhanok, és lőttek a boldog állapotomnak; aztán eszembe jut egy vérlázító emlék, amitől újra felmegy bennem a pumpa; majd az elmém úgy határoz, ez a megfelelő pillanat arra, hogy elkezdjem sajnálni magam, és erre azonnal megjelenik a magány érzete.

A szívem kihagyott egy ütemet, aztán megbotlott és hasra esett.

 
Nincs olyan, hogy jó és rossz, pusztán az a szilárd értékrend jelenthet viszonyítási alapot, amely szerint azok éltek, és amire azok tanítottak, akik felneveltek.

 
Vannak olyan pillanatok, amikor az ember úgy érzi, egész biztosan összeomlik a világ, mert az lehetetlen, hogy csak úgy álljon közömbösen, és hagyja megtörténni azt, aminek nem lenne szabad megtörténnie, mert annyira igazságtalan, megalázó, vagy kegyetlen. Persze hiába várjuk szorosra zárt szemmel, behúzott nyakkal a robajt, a csörömpölést, a föld remegését, mert amikor felnézünk, minden változatlan: a környező házak nem dőltek össze, az utak, hidak nem omlottak be, az autók színes-fényes áradata szakadatlanul zubog tovább, és az emberek, mint a hangyák, tovább rohangálnak, életük kis csapásait követve. Mintha mi sem történt volna. Néha az ilyen világvég-érzéshez nem is kell, hogy valami szörnyű tragédia történjen. Néha elég egy mondat.

 
Hogy mi volt rég, hogy mi volt igazán az édes , felvázolni már csak nagyapáink meséje képes . Az biztos, hogy van, volt, lesz mindig is rossz és szép , valami virágzik, majd elrohad, amit az idő széttép. "

 
Gyakran elég csak lenni valakivel. Nem kell, hogy megérintsen. Még a beszéd sem kell. Egy érzés suhan át köztetek. Nem vagy egyedül.

 
Hiába van meg mindenem, amiről mások csak álmodnak, nem tudom értékelni, mert mindig keresek valamit, ami még hiányzik, de sosem találom meg, hiszen azt sem tudom, mi az, így aztán nem is élek a jelenben, mindig a következő pillanat jár a fejemben, és ennek következtében gyakran meg sem látom azt, ami valójában körülvesz. Tisztában vagyok azzal, hogy ez így nem jó, de sosem tudtam tenni ellene.

 
Olyan vagy, mint egy dal, amit kiskorában hall az ember, de nem emlékszik rá, amíg nem hallja újból.

Minden szempár mögött egy ismeretlen emberi múlt rejtőzik.

Furcsa, mit tanít a szerelem a saját hibáinkról.

Nem tudtam biztosan, hogy melyikünk az önzőbb: ő, hogy olyasmit akar, amit senki nem ígérhet meg, vagy én, amiért nem ígérek meg neki semmi olyasmit, amit fájdalmasan lehetetlen megvalósítani.

Mindenkinek van egy története a külsején vagy a belsején esett sebek mögött.

 
Megnézhetjük az összes csókunkat az első pillanattól fogva, hogy először találkoztunk, mikroszkóp alá tehetjük őket, és elég biztos vagyok abban, hogy mit látnánk. Még egy szakértő sem venne észre sok mindent az elsőn, de a következővel elkezdődött valami - számfeletti, könnyedén elpusztítható -, aztán több és még több, míg végül elérünk ehhez, amit még a gyakorlatlan szem is észrevesz. Annak bizonyítéka volt ez a csók, hogy valószínűleg sosem gyógyulunk ki egymásból, de talán meg tudjuk akadályozni, hogy belehaljunk.

 
Nem olyan csók volt, mint először, nem az az éhes, vágyakozó, kétségbeesett csók. Nem hasonlított egyetlen csókra sem életemben. Olyan lágy volt, akár egy csók emléke, olyan óvatos, mintha csak az ujjaival simította volna végig az ajkaimat. A szám kinyílt és mozdulatlanná vált. Nagyon csendes volt, suttogás, nem kiáltás. Keze megérintette a nyakamat, a hüvelykujja az állkapcsom alatti bőrhöz simult. Nem azt mondta az érintés: több kell. Azt mondta: ezt akarom. (...) 

- Így csókolnálak, ha szeretnélek - mondta.

 
Nem értettem, hogy lehet valaki egyszerre isten és ördög. Hogyan pusztíthat el, és menthet meg ugyanaz az ember. Amikor minden, ami voltam, jó és rossz, az ő tetteinek fonalával volt összekötve, honnan tudhattam volna, hogy szeressem-e vagy gyűlöljem?

 
Néha az ember szeme meglátja, amit az agya nem. Kinyitsz egy újságot, és a fejedben megjelenik egy mondat, amit tudatosan el sem olvastál. Belépsz egy szobába, és rájössz, hogy valami nincs a helyén, mielőtt rendesen megnéznéd.

 
A mondatok közti szünetek több információt hordoztak, mint a szavak, amelyekből a mondatok álltak.

 
A legtöbb embernek van valamiféle szerzett szépsége - minél régebb óta ismered, és minél jobban szereted őket, annál jobban néznek ki.

 
Ha lehetőségünk lett volna bárki másnak elmondani a vallomásainkat, akit valóban érdekelt volna, kizárt dolog, hogy bármelyikünk is szóra nyitotta volna a száját. Felismeréseket megosztani egymással könnyebb, ha nem számít.

 
Bort ivott és boldogan meredt a kezében égő, olcsó cigaretta füstjére, és futott, telefonált, és szőtte álmát, mint színes fonalát: a homlokán feltündökölt a jegy, hogy milliók közt az Egyetlenegy..

 
Ez itt a végszó, bár nem poén, de remélem, hogy leesett.

Ez neked szól, s tanulsz majd belőle egy keveset,

hogy mi a bizalom, milyen csalódni másban.

Bár csekély az esély, de meg van, így hátha

Tanít majd valamit, esetleg valamit alakít benned,

S tudod majd, hogy mit kell tenned,

Mert az utolsó nem ez volt ilyenek máskor is lesznek.

A pofonok minden esetben, ugyanúgy esnek.

Nem vagyok rád mérges, csak magamra lehetek,

Bár tudjuk mind a ketten erről nem igazán én tehetek.

Bánom, mert veled együtt elúszott a bizalom, hogy még egy ilyen?!

Áá, kösz nem, inkább kihagyom!

Az életem egy szerelem, de állandóan terelem,

A tudatom a fegyverem és tudatom, hogy bevetem.

Az úton sok az akadály és én sokszor estem,

Kiedzettem a testem, ahogy a gondolatot festem,

Festem a képeket mer' ismerem a népeket,

Az élet kemény játék nekem ne meséljél szépeket

A barátok olyanok, mint a virágok, színt visznek az életedbe.

 
‎' Ha párkapcsolatokról van szó, senkire se vessünk mindjárt követ vagy dinnyét, mert az ember sohasem tudhatja. Vannak, akik révbe érnek, vannak, akik kiegyeznek azzal, ami van, és vannak, akik addig keresnek, míg rá nem találnak a pillangókra. ' :)

Azt hiszem, túl nagy árat kell fizetnünk néhány felejthetetlen pillanatért.'

 
Eleget tudok már a gyászról, hogy felfogjam, sosem szűnik meg a hiányérzet, csak megtanulsz élni a tátongó űrrel, amit maguk után hagynak, akik elmennek... Most a mennyországhoz tartozol, és a csillagok jelzik a nevedet! Esik az eső odakint és a könnyek hullnak a szememből. S közben felteszem a kérdést: Miért?

 
Az vagy, akinek hiszed magad. Ne ismételgesd folyton, amit a "pozitív gondolko­dás" hívei sulykolnak, hogy "igen, szeretnek, igen, erős vagyok, igen, meg tudom csinálni". Nem kell mondogatnod, hiszen ezt már tudod. (...) Ahelyett, hogy megpróbálnád bebizonyítani, hogy jobb vagy, mint gondolod, egyszerűen nevess. Nevess az aggodalmaidon, a bizonytalanságodon. Nézd humorral a gyötrelmeidet. Kezdetben nehéz lesz, de lassanként hozzászoksz.

 
‎"ki a szerelemért még nem halt meg,az sosem élt!"

ez a szem mindenben téged lát..' ♥

 
Uralod,ha elengeded. Eléred,ha nem kergeted. Tiéd,ha már nem akarod. Megtalál,ha nem kutatod :)

 
Az ölelés arra jó,hogy tudasd másokkal: szereted őket anélkül,hogy egyetlen szót is mondanál.

 
Aki kell, az kell nem azért, amilyen, hanem annak ellenére, hogy bármilyen.

 
'Nem érzem, hogy ennél több kell

nem kínos a csend, nincs közhely

őszintén mondhatnám végre de felesleges

kimondani bármit, ez így a legnagyobb fless.

 
‎- Én soha nem akarok felnőni! Úgy fáj.. 

- Azt ugye tudod, hogy soha nem növünk fel igazán? Minden nőben ott él egy kislány, épp úgy minden kislányban ott él egy nő.

- És mi a helyzet a fájdalommal?

- Az is az élet része. A fájdalomhoz viszonyítjuk a boldogságot, mint a völgyekhez a hegycsúcsokat. Nélkülük a világ unalmas és egysíkú volna!

‎
"Ha veszítettél már el valakit, aki iránt azt hitted már nincsenek érzelmeid, de tudtad ő még szeret, csak hívnod kellett és ott volt melletted, csak szólnod kellet, bármit megtett és neked ez tetszett. Jó volt a tudat, hogy van valaki aki ennyire szeret. De amikor egyszer csak elveszted, már nem rohan hozzád, már mást talált, abban a pillanatban szeretsz bele újból. Amikor szembesültél azzal, hogy „nincs”. Amikor a sors letépi rólad az egyetlent aki igazán szeretett, azt, aki mindenben melletted állt, aki társad volt. Akkor ott maradsz lelkileg kifosztva, egyedül – a hiányában döbbensz rá, nélküle mennyire szenvedsz. Hiába találsz mást, nem pótolja azt a rajongást amit tőle kaptál. Akkor jössz rá, hogy mi mindent jelentett Ő neked..."

 
Egy nő mindig tudja, hogy egy férfi sokat jelent neki. Vajon a férfiak is képesek ezt megítélni?

 
Soha nem tudhatjuk, mit tartogat számunkra az élet, és jó, ha tudjuk, merre van a vészkijárat.

Egy nőt el lehet dobni, mint egy gyufaskatulyát, mert valaki szenvedélyes, mert ilyen a természete, mert nem tudja egy nőhöz kötni magát, vagy mert magasra tör, mert eszköz számára minden és mindenki. Meg tudom érteni... Aljasság, de van benne valami emberi. De eldobni valakit szórakozottságból, ez több, mint aljasság. Erre nincs bocsánat, mert embertelen.

 
És boldog voltam, ha egyáltalán adhattam valamit… És már attól is a fellegekben jártam, ha nem csak gondolhattam rá, hanem a közelében is lehettem. Pedig… ez volt a legtöbb…És mégis önző vagyok. Üvölteni tudnék, hogy szükségem van rá...

El tudod képzelni, milyen érzés nap mint nap arra ébredni, hogy még mindig magányos vagy? És ha ez soha nem is volt másképp? Azt hittem, hogy hozzászoktam már..De ha csak ránézhettem, el tudtam képzelni, hogy mindezt a rosszat örökre el tudom felejteni. Hogy van valaki, akinek vigyázhatom az álmát, és vele együtt örülhetünk annak, hogy élünk… Akinek foghatom a kezét, megsimogathatom az arcát… Akit átölelhetek, akivel nézhetem a naplementét, és akivel minden pillanat csak gyönyörű lehet.. De lassan közeledik a hajnal… Lehet, hogy gyönyörű lesz, de úgy sem látnék belőle semmit a könnyeimtől… Ő még biztos alszik… Neki van kiről álmodnia...

Rájöttem, hogy szeretlek! Eddig csak annyit tudtam, hogy nehezen telik egy nap, amikor nem beszélünk,amikor nem mosolyogsz rám… Amikor nem tudom mi van veled. Mára rájöttem, hogy lehetetlent kérek magamtól. Nem tudok így elviselni egy napot sem. A szívem elkezd verni, mint bolond óra amikor írsz nekem. Akármit írsz boldogan mosolygok. Ha valami bánt téged, nekem is ugyanúgy fáj - talán még jobban. Állandóan melegség van a szívemben, és 5 percnél tovább nem tudok nem rád gondolni. Azt hiszem csillapíthatatlanul beléd szerettem!

 
‎- Van amit elfelejt az ember, ugye?

- Igen. Elfelejti, amire emlékezni akar és emlékszik arra, amit el akar felejteni.

Egyes dolgokat muszáj elmondani, még akkor is, ha ostobaságnak hangozhatnak. Van, amit nem lehet későbbre halasztani. Mert lehet, hogy nincs "legközelebb".

 
Miközben érzelmeid megértésén dolgozol - beleértve az előtted élt családtagok érzelmeit is -, és összerakod múltad darabkáit, amelyek azzá tettek téged, aki vagy, megkezdődik a gyógyulásod. És amint a gyógyulás megindul, ösztönzést kapsz a változásra, ha céljaid magukban foglalják belső hangod, intuíciód irányítását is, amelyet gyakran szellemnek neveznek, és mindig rendelkezésre áll, amikor válaszra van szükséged. Nem számít, milyen helyzetről van szó, úgy tűnik, mindenki ösztönösen tudja, mi a legjobb számára. Nem számít, milyen régóta nem hallgattál már erre a hangra, még mindig rendelkezel azzal a képességgel, hogy kapcsolatba lépj önmagaddal spirituális és intuitív módon... Csak el kell döntened, hogy elfogadod, kapcsolatba lépsz vele, és figyelsz rá.

 
Semmi nincs előzmények nélkül. Semmi nincs csak úgy magától.

 
Hiába akarunk szakítani a múlttal, valami mégis megmarad, belénk kapaszkodik, és csak nagyon nehezen tudjuk lerázni. El kell nyomni azt, ami úgy tör fel emlékeinkből, mint a buborék a mocsár mélyéről; távol kell tartani gondolatainktól a kezet, mely álmunkban megérint, igazabbul, mint az igazi; félni kell az idegentől, akinek mosolyára összeszorul a szívünk; és harcolni a karok emléke ellen, melyek nem nyúlnak többé utánunk. Hazudni önmagunknak, gyávának lenni, mindig a legrosszabbra felkészülni. És tudni, mindig észben tartani, hogy ha csak egy percre megtántorodunk, végünk van, kezdhetjük előröl az egész küzdelmet.

Van az ölelés... az ölelés, amely annyi gondolatot, érzést szül. Amely oly sokat jelenthet, annyi mindent kifejez. Az ölelés, amelyben lehet barátság, lehet szeretet, lehet szerelem, lehet Élet. Az ölelés, amely mindig készen áll, hogy felmelegítsen. Az ölelés, amely kellemes, meleg, puha, jó.

 
Nem érdekel, hogyan és miért jöttél az életembe, csak az volt a fontos, hogy jöttél. Nem emlékszem már, mi mindenben vétkeztem, de arra igen, mit tettem helyesen. Emlékszem rád. Te adtál értelmet az életemnek, te tetted különlegessé.

Vannak olyanok, akik ok nélkül bántanak, fájdalmat okoznak, és te így megtanulod becsülni a szeretetet és a törődést. Vannak, akik a mélybe löknek, hagynak lezuhanni, de így tudsz majd mindig felállni. Vannak, akiket elveszítesz, mert meghalnak, te pedig így tanulod meg értékelni az életet.