A szabadság - Ott kezdődik, hogy nem kell megtenned, amit nem akarsz.

Rendkívüli dolog az, amikor olyannal hoz össze a sors, akiben megtalálod a másik feledet. Aki elfogad olyannak, amilyen vagy. Nagyon hosszú ideje vártam, hogy felül tudjak kerekedni magamon. Úgy érzem, hogy veled végre sikerült.

Nem vagyok képes rá , kisétálni valaki életéből óriási lelkierő kell .

Túl naiv vagyok... Mindig azt hiszem, hogy ha kapok egy kis jót az élettől, az sokáig meg is marad. Megszokom és aztán egyszer csak azt veszem észre, hogy hirtelen összetörik a szívem..

Már túl késő azt mondanod 'kérlek maradj!' ..

A szerelem regényes szó, a legesleghosszabb valamennyi között. Tartalmazza a testi, lelki, érzelmi vágyakat, továbbá a kifejezhetetlent, a senki-mással-sosem-átélhetőt, valamint nem többet, csak a teljes Világot.

Ha a szerelem ölne meg, talán nem fájna annyira a halál.

El kell fogadnunk a tényt, hogy bizony van pár ember, aki mindig a szívünkben marad, még akkor is, ha az életünkben már nem szerepel.

Sok szív tört már össze ostoba szavak miatt, de a kimondatlan szavak azok, amik a legtöbb szívet képesek összetörni.

Ez volna a boldogság? Kiválasztani valakit, akinek a szorításában, ölelésében mindent hajlandó az ember odaadni?

Miért van az, hogy egyes embereket lehetetlen elfelejteni? Egy dal, egy hely, egy mozdulat - bármi felidézi benned, és onnantól kezdve nem tudsz parancsolni a gondolataidnak. Hiába szenvedsz tőle, a hiány feleslegesen uralkodik el rajtad, mert soha nem lesz semmi már a régi. Az emberek változnak, te pedig nem tehetsz ellene semmit, csak nézed csendesen, ahogy az, aki valamikor az egész világot jelentette neked, szép lassan kisétál az életedből.

Megint ott vagy minden szóban, mozdulatban, dalban, képben, a fejemben... a szívemben is? Hová lett

az az érzés amit irántad éreztem? Talán még mindig meg van, csak egyszerűen annyi gyűlöletet, kétségbe esést és csalódottságot pakoltam rá, hogy lehetetlenség lenne előszedni? Nem is előszedni akarom tulajdonképpen. Kitörölni, semmissé tenni, egy sose volt emlékké koptatni, hogy örökre eltűnj az életemből. Nem lehet, mert te voltál az aki megváltoztatott.

Az érzelmek jönnek és mennek. Ha beszélünk róluk, általában hamar elmúlnak, de ha magunkban tartjuk őket, akkor sokáig bennünk maradnak.

Ő volt életem nagy szerelme. (...) A barátaim mindig azt mondták, ha egymásra nézünk, szikrázik a levegő. Hagytam elmenni! Hagytam elmenni, mert túl büszke voltam, hogy bevalljam neki az érzéseimet. Bárcsak tudtam volna ezt a te korodban. Milliószor hallottad, hogy túl rövid az élet, de mondok neked valamit, ez megtanított arra, hogy tényleg piszok rövid az élet. Nagy kár elpazarolni.

Ha tudnék álmodni, én is rólad álmodnék. És nem szégyelleném.

Minden egyszerűbb volt, mint vártam: összeillettünk, mint egy kirakós két darabja, melyek azért készültek, hogy kiegészítsék egymást. Ez titokban nagy elégedettséggel töltött el. Testileg ugyanannyira passzoltunk, mint minden más szempontból. A tűz és víz valahogy úgy létezett együtt, hogy nem oltotta ki egymást. Újabb bizonyíték arra, hogy hozzá tartozom.

Vannak olyan csaták, amik elvesztek, még mielőtt elkezdődtek volna.

Csak azt tudtam, hogy minden másodperc, amit vele töltök, csak növelni fogja a később elszenvedett fájdalmat. Mint egy drogosnak, akinek nincs elég anyaga, közeledett a végítélet. Minél többre van szükség most, annál nehezebb lesz, amikor kifogytam a cuccból.

Az ember mindig éppen arra vágyik legjobban, amit soha, de soha nem kaphat meg.

Hogyan vágyakozhat a szív olyasmi után, amiről a fej tudja, hogy lehetetlen, bűnös dolog?

Nincs egyebem, csak az, ahogy majd emlékszel rám. Ez az emlék kell nekem, hogy erős és szép lehessek. (...) Ha tudom, hogy így emlékszel majd rám, bármivel szembe tudok nézni. Bármivel! Istenem, te vagy az én halhatatlanságom!

Mikor már csaknem elveszek:

hiányod megfogalmaz.

Két gyengeség beleremeg,

kettejük mily hatalmas!

Lehetetlenségünk ragyog!

Nincs szem, mely belenézhet.

Taglalhatatlan állapot

- nem része az egésznek.

Nincs időnk. Nincs történetünk.

S mi nincs, az múlhatatlan.

Nem ismerünk erényt, se bűnt

az Örök Pillanatban.

Azt szeretem benned, amit nem akarsz nekem adni, 

magányodat szeretem és lelked kételyeit.

Csak esik és esik. Amióta elmentél nem kelt fel a nap.

Még mennyi könny és mennyi éj? Még mennyi elfojtott remény? Én ugyanúgy várlak, ugyanúgy érzek, mint rég..

Érdekes mikor annyira szeretsz valakit, hogy mindent megteszel érte. elhagyod a büszkeséged, mert futsz utána. az önbizalmad, mert úgy érzed sose tetszel neki. az önbecsülésed, mert hagyod magad porig alázni. és mikor kinyílik a szemed, észreveszed, hogy ez így nem jó. nehéz helyzet! mert akármit csinál, vagy nem csinál, teljesen mindegy, szereted.

Még szerencse, hogy a szívem nem tud beszélni... csak visítozna, zokogna, kiabálna Veled, miközben azt suttogná halkan: úgy szeretlek, mint senki mást...

Mindig mondogattam, hogy én bizony nem fogom senkinek sem odaadni a szívem. De ha gondolod, Te tehetsz egy próbát arra, hogy ellopd..

A színészkedés a filmsztárok feladata... a dicsekvés a sikeres embereké... a beképzeltség a szupermodelleké... csak van néhány átlagember, aki azt hiszi, ő mindezek megtestesítője..

Meg kell tanulnunk kiiktatni a kellemetlen gondolatokat, és sohasem foglalkozni velük. Máskülönben életünk végéig azt kiáltoznánk, hogy "Miért?", telesírnánk a zsebkendőnket, és semmire sem jutnánk.

Akkor is tetszene, ha nem szeretném, ám mert ennyire szeretem, bónuszként oly szépnek látom őt, mint senki más.

Amikor az ember úgy lesi-várja valakinek a jöttét, (...) és amikor a távollétében az ember nem tud másra gondolni, egyedül csak őrá, amikor semmi és senki nem fontos, csak ő, egyedül csak ő, és amikor az ember úgy érzi, most adni szeretne, mindent-mindent nekiadni, ráhalmozni - akkor szerelmes.

Néha órák is csak perceknek tűnnek, máskor viszont egyetlen pillanat is örökké tarthat.

Az ember akkor szeret valamit, ha elfogadja benne azt, amit nem szeret.

Az emberek csalódást okoznak. Ez rendben van. Nagyjából számítok is rá. De mi van, ha egy napon rájössz, hogy te vagy a kiábrándító?

Látom, ahogy ránézel. És nem kaphatod meg. Talán csak annyi az egész, hogy eddig sosem tudtad meg, milyen akarni valamit, ami nem lehet a tiéd.

A tűz itt bennem hatalmas, de mégsem éget,

Én nem megkapni akarlak, hanem megszenvedni érted,

Azt teszem mindennap, ezt te tudod a legjobban,

Ha engem őrzöl, akkor szívedben a legjobb van.

Egyszer majd mindenki mást lemosunk a testünkről,

És a másik szívében a másik nevét festjük föl.

Ha nem bírod el a választ, ne is tedd fel a kérdést!

'Egy nap majd hirtelen eltűnök, de fanyar emlékeztetőül ott marad utánam a mosolyom mesterkélt melege, a szám sarkának hazug kunkora, amit a reménytelenül szomorú embereken meg a Disney-filmek szereplőin lehet látni. Én vagyok az a lány a bulikról meg piknikekről készült fotókon, aki, amúgy szemre, csupa vibrálás és csupa élet, s aki valójában hamarosan elmegy. Biztosíthatlak, amikor újra rápillantasz arra a képre, én már nem leszek rajta. Ki leszek törölve a történelemből, akárcsak az árulók a Szovjetunióban. Mert minden elmúló nappal egyre láthatatlanabbnak érzem magam, egyre jobban beborít a sötétség, egyik rétege a másik után, s csak úgy fuldoklom a nyári hőségben, a napsütésben, amelynek már csak az égető hevét érzem, de a fényét nem látom..'

Szerettem volna, ha finoman megérintgeted a vállam, épp, hogy érezzem bőröd melegét. Szerettem volna ha lágyan a szemembe nézel csak egy pillanatra, hogy elolvadjak. Szerettem volna azt érezni amit már rég nem, de nem így történt. Felszínes volt és mesterien kidolgozott. Valójában semmi érzelem nem volt benne...

Ismered azt az érzést, mely hívatlan vendég módjára befészkeli magát a fejedbe, és bármennyire igyekszel nem gondolni rá, mégsem tudsz szabadulni tőle? Azt mondod magadnak, hogy ura vagy a helyzetnek, de igazság szerint ez nem ilyen egyszerű. Könnyű úgy dönteni, hogy nem teszel valamit, de úgy dönteni, hogy nem érzel valamit, egészen más dolog...

Megfoghatatlan számomra, mi megtéveszt és elvakít, egy dobbanás, mit nem érzel, de napról-napra szétszakít.

Tudom, hogy lehetne jobb is, lehetnék például boldogabb, hogyha megtanulnám, hogy lehetnél kevésbé fontosabb...

"Házasodjunk össze! És gyereket is akarok. És veled akarok megöregedni. Veszekedni. Elviselni egymást. Szeretni. Ott akarok lenni melletted, ha gyötörnek éjszaka az emlékeid és szükséged van rám. És felébredni reggel az emlékeimmel, és olyasvalakivel megosztani, aki nem fordul el tőlem azért, mert azt hiszi, hogy az élet csupa napsütés. Olyan társ kell, aki nem fél, hogy a végsőkig próbára tegyen."

Te ki vagy? Mit akarsz? Mit remélsz? (...) Egyik pillanatban azt gondolom, most már semmi lényeges nem történik velem, minden rendben lesz, rendben, és kíméletlenül halad majd minden a maga útján, és ezt a rendet és kíméletlenséget hívom az életemnek; a másik pillanatban meg ismeretlen, homályos jövő mered rám, farkasszemet néz velem, kicsit félek, mi lesz ebből, és remegőn gondolok arra, mi minden történik még velem.

Nagyon fáradt és magányos lettem, és nagyon fájt a szívem a hazugságtól. Hazugság volt, hogy jobban érdekel egy sor semmi-kapcsolat senki-emberekkel, mint egy valami-kapcsolat Valakivel. Aznap reggel még emlékeztettem magam, hogy az éjszakai érzést soha ne felejtsem el. És azt sem, micsoda esztelenség volt a ház melegét a hideg éjszakára váltani. Magányos ember az, aki a valamit semmire cseréli.

Szerintem minden rosszban van valami jó, és minden jóban valami rossz. Persze ezt sokszor lehetetlen felismerni az adott pillanatban. Mi, emberek vagyunk az Élet megtestesítői. Az élet pedig mindig egyensúlyban van. Élet és halál, férfi és nő, jó és rossz, szép és csúnya, nyerni és veszíteni, szeretni és gyűlölni. Elveszteni és megtalálni.

Mért kell az embernek majdnem megdöglenie ahhoz, hogy megtalálja a neki legjobban passzoló életet?

Mindennek megvan a maga jelentősége. Az az ember, aki nagy hévvel éli az életet... minden percét élvezi. (...) Ha szeretkezik, azért teszi, mert túlcsordul a boldogságtól, mert a borospohara annyira tele van, hogy kicsordul, mert elkerülhetetlen, mert meghallja az élet hívó szavát, mert abban a pillanatban, abban az egyetlen pillanatban, el tudja veszíteni a fejét.

Igazából azt látom, hogy az emberek zöme keveri az egyedüllét fogalmát a magányéval. Az egyedüllét egy olyan állapot, amikor jól vagyok egyedül is. A magány ezzel szemben az az állapot, amikor nem vagyok jól egyedül.