Akkor még nem fogtam fel, hogy ez a pillanat valaminek a kezdete volt, hogy minden egyes döntés egy újabb döntéshez vezet majd, aztán még egyhez és még egyhez. Végül egyetlen, lényegtelennek tűnő döntés végiggyűrűzik az egész életünkön. Nem tudtam, hogy ez a pillanat meghatározza majd az életemet.

A legtöbb ember fél komoly döntést hozni és fél megvalósítani az álmát. Egész életében álmodozik, de amikor ott van a lehetősége, hogy meg is valósítsa, megijed és nem mer lépni. Pedig a lehetőséget a változtatásra, az előrelépésre mindenki megkapja az élettől. A nagy lehetőség általában észrevétlenül jön, de mindig megérkezik.

Ma reggelre beletörődtem, hogy meg kell adnom magam. Az eszem még mindig tiltakozik, de minden, ami az eszemen kívül van bennem, a szemérmetlen érzékeim, az erőszakos idegeim... minden hozzád hajszol.

,,Nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba" - mondta Hérakleitosz. Mivel a folyó összetétele egyik pillanatról a másikra változik, a folyó mindig más. A világegyetemben minden állandó mozgásban van. Minden változik, semmi sem állandó. Ha egy pillanat elmúlt, nem hozhatod vissza. Minden döntést meghoztál már, amit meghozhattál. De én szeretnék újra ugyanabba a folyóba lépni. Szeretném visszahozni az időt, visszafordítani a döntésemet, és újra megtalálni az elveszett másodperceket.

Ne aggódj amiatt, vajon örökké együtt lesztek-e vagy sem - semmi se tart örökké.

Az élet nem más, mint döntések sorozata. Egyszer tévútra visznek, máskor pedig hozzásegítenek ahhoz, hogy megvalósítsd az álmaidat. Gyakran egyetlen apró, látszólag semmiségnek tűnő döntésnek van a legnagyobb hatása életünkre. Honnan tudhatnánk előre, mikor döntünk helyesen? Hogy jó szakmát, társat, barátot, életutat választottuk-e? Sehonnan. Az életben sajnos nincs lehetőség arra, hogy egy pillanatra belenézhessünk egy másik életbe, hogy kiderüljön, milyen lenne a sorsunk, ha minden másként alakul. (...) Ha a bárban másik fiú lép oda hozzánk, ha másik állásajánlatot fogadunk el, ha... Rengeteg a ha. De érdemes-e egyáltalán azon gondolkodni, mi lett volna, ha? Szerintem nem. Valamiért azokat a döntéseket kellett meghoznunk, valamiért azt az állást és azt a fiút kellett választanunk. Mindennek úgy kellett történnie, ahogyan megtörtént. Nem másként. Mégiscsak hiszek valamiben. A sorsban. És abban is, hogy a történetünk előre meg van írva.

Megtanultam már, hogy a sikert és a kudarcot egy egészen vékony kis fal választja el. És megtanultam azt is, hogy a legnagyobb akadályokat mindig mi magunk állítjuk, ügyelve, hogy senki se juthasson el a szívünkig.

Megtanultam, hogy a kimondott szó és az igazság között mindig van egy árnyalatnyi különbség, mert a hazugság könnyebben elrejt egy őszinte vallomást.

Az eszem azt súgja, mit súgja, őrjöngve követeli: - Menekülj, mert pórul jársz megint! De a szívem! A szívem, az hajthatatlan.

- Újra belevágnék.

- A kalandba? Én nem, túl veszélyes volt. - Másra gondolok. Rád, rám, ránk, a kölykökre, az egészbe. Újra így csinálnám. Téged választanálak mindig.

Fontosnak tartom, hogy tanulja meg az ember elengedni azt, akit szeret. Nem szabad görcsösen ragaszkodni senkinek az emlékéhez, akármekkora űr marad utána.

Ha valaki elment, és ezzel együtt kitépte a szíved, nagyon sokáig képtelen vagy neki megbocsátani. Először önmagad hibáztatod mindenért, ami nem vagy, mindenért, amiben mások jobbak nálad. Aztán őt okolod. Sírsz miatta, szidod magadban, százszor is megfogadod, hogy nem veszed a szádra többé a nevét, és nem nyitsz ki újságot, amiben ő szerepel. Nem nézel tévét. Nem hallgatsz zenét. Nem beszélgetsz másokkal. Nem zongorázol. Egyszóval nem érzel. Csakhogy így hermetikusan elzárod magad mindentől, ami segíthetne, hogy továbblépj, hogy megértsd: ő, akiért te az életed is odaadtad volna, nem tudott neked eleget adni önmagából. Ő pontosan annyit volt képes adni, ő pontosan olyan volt, amilyenné formálta élete során a rá ható több millió tényező. Nem tudott jobb lenni hozzád, ezt a szívrepesztő tényt, így ahogy van, el kell fogadni. 

Nevetséges, amit most elárulok magának: én már annyira egyedül vagyok, hogy elbőgném magam a boldogságtól, ha valaki akarná, hogy vigyázzak rá. Valaki...

Ő volt az első igaz szerelmem. Az első szerelem pedig belemarja magát a lélekbe. Aztán időnként a felszínre tör.

Jellemző rám, távol tartok én mindent és mindenkit. A férfi, aki ott volt és feleségül akart venni, ő nem kellett, elhagytam. Ugyanakkor annak, akivel sose találkozhatok, neki odaadnám a teljes szívem. Így szép. Veszélytelen.

Kiborító érzés, amikor egy vadidegen reálisabban lát téged, mint te magadat.

Senki sem tudja, mennyi időt tölthet azzal az emberrel, aki a legfontosabb a számára. Élvezd ki!

Rajtam áll, mivel töltöm az időmet, kivel lépek kapcsolatba, kivel osztom meg a testem, az életem, a pénzem, az energiám. Kiválaszthatom, mit eszem, olvasok, tanulok. Eldönthetem, hogyan reagálok a kedvezőtlen élet körülményeimre - rajtam áll, hogy átoknak vagy lehetőségnek tekintem-e őket (és azon alkalmakkor, amikor túlságosan tele vagyok ön sajnálattal, és nem tudom lelkesen nézni a dolgokat, még mindig megpróbálhatom megváltoztatni a szemlélet módomat). Megválogathatom a szavaimat és azt, hogy milyen hangnemben beszélek másokkal. És legfőképpen megválogathatom a gondolataimat.

Az ember valahogy talál módot arra, hogy túlélje élete legborzalmasabb élményeit. Valahogy eltelnek a napok, egyik a másik után, és összetörve, elkeseredetten, de csak megyünk tovább. Telnek a napok, és mi csak sodródunk velük, néha megdöbbenve, hogy még mindig élünk.

Azért fényképezünk, mert nem tudunk beletörődni, hogy minden elmúlik, hogy lehetetlen megismételni egy már átélt pillanatot. Egyhangú háborút vívunk saját halálunk fenyegető réme ellen, és az idő ellen, amely másfajta és kevésbé értékes lényekké: felnőttekké változtatja a gyereket. Azért fényképezünk, mert tudjuk magunkról, hogy felejtünk. Elfelejtjük a hetet, a napot, az órát; elfelejtjük azt a pillanatot, amikor a legboldogabbak voltunk.

Tudod, hogy én mit akarok? Hogy csak egyszer elég legyek neked. Csak... egyetlen egyszer!

Vannak emberek, akinek a puszta jelenlététől jól érzed magad.

A kegyetlenség az, amikor közel enged valaki, majd eltaszít. Amikor megmutatja neked, milyen jó is lehetne, aztán újra ellök, te pedig ott maradsz összetörve a porban, teljesen kiszolgáltatva neki. Neki, aki szeret. De nem szeret annyira, hogy igazán az élete részévé válhass.

Nincs út, ami feléd vezetne. Nincs út, ami tőled elvezet. Minden út, ami tőled távolodik, visszakanyarodik. Minden hozzád vezető út messzire kanyarog. Nem szeretem az utakat, nem szeretem az álmokat, nem szeretem a vágyakat. Nem vezetnek sehova. A falak bezárnak, vagy veled, vagy nélküled. Harmadik lehetőség nincs. A kilátástalan utak meggyötörnek, elégedetlenné, üressé, kiábrándulttá tesznek. Azt akarom, hogy ne keresselek, ne gyere hozzám, csak mindig itt legyél. Vagy ne legyél itt, de többé ne fájjál.

- Azt akarod mondani, hogy ami elmúlt, elmúlt, és hajdan történteknek semmi köze a mához? De bizony van! (...) Olyan furcsa módon kapcsolódnak össze a dolgok, ahogyan közönséges halandó nem is gondolná!

- Azaz valami azért történik meg most, mert valami más megtörtént a múltban?- Valahogy így. Láncreakció. Ok-okozati kapcsolat. Olyan, akár a gyöngyfüzér. Gyöngyszem, láncszemek, aztán megint egy gyöngyszem.

“Nem az a legalapvetőbb érzelmi szükségletünk, hogy szerelmesek legyünk, hanem az, hogy társunk őszintén szeressen, olyan szeretettel, mely nem az ösztönökből fakad, hanem értelmi és akarati világában gyökerezik. Arra van szükségünk, hogy olyasvalaki szeressen, aki szabadon döntött mellettünk, s aki meglátja bennünk a szeretetreméltót.

Az ilyen szeretet erőfeszítést és önfegyelmet kíván. Azzal a döntéssel jár, hogy energiáinkat befektetve a másik javát igyekezzük szolgálni, s ha erőfeszítéseink nyomán gazdagodik az élete, az minket is megelégedéssel tölt el, hiszen őszintén szeretünk valakit. Ehhez nincs szükségünk a szerelmi mámorra. Valójában az igazi szeretet a szerelmi állapot elmúltával lép életbe.”

A bizonytalanság érzése leginkább valami lappangó betegséghez hasonlít, amely észrevétlenül felszívódik az ember szervezetébe. Van úgy, hogy nem is gondol rá, nem is vesz tudomást róla, egyszerre aztán erőt vesz rajta, és a legboldogabb perceket is meg tudja mérgezni.

Immúnis lettem az érzékelésre, egyre több emlék és érzés tűnik el az életemből. Néha észbe kapok, hogy most valami mást reagáltam, mint ami ésszerű lett volna. (...) Már nem analizálok olyan élvezettel, nem figyelem az embereket, a körülöttem tomboló világot, nem tesz többé boldoggá egy illat vagy egy íz. Elfelejtettem rajongani.

Minden utazás egyszeri és megismételhetetlen. Még ha ugyanoda megy is az ember, és ugyanazokkal találkozik, akkor sem lesz ugyanaz az élmény. Nem érezném ugyanazt. Számomra ez az utazás lényege. Emberekkel találkozni, megtanulni nemcsak elfogadni egy másik kultúrát, hanem élvezni is; úgy venni részt benne, mintha helybéli lennék, és úgy reagálni mindenféle benyomásra.

A barátok kemények tudnak lenni veled. Lehet, hogy többet várnak tőled, mint az idegenek. Az idegenek leginkább úgy látnak, ahogy szeretnéd, hogy lássanak, de a barátaid nem csaphatod be. Ez teszi őket baráttá.

Valóban nagy embernek kell lennie valakinek ahhoz, hogy ellen tudjon állni még a józan észnek is.

Gyermekkoromban anyám azt mondta, hogy minden problémára van megoldás. Eddig ebben a hitben éltem az életem. De most ez a mondás csak üres aforizmának tűnik, hamis optimizmusnak, ami a gyakorlatban nem állja meg a helyét.

Megdöbbentő, milyen hamar elmúlik a bizalmasság egy kapcsolatból, milyen hamar lesz két emberből újra idegen.

Vannak emberek, akikkel évekig élhetsz együtt, anélkül, hogy megértenéd őket, másokat meg olyan könnyű megismerni, mintha egy nyitott könyvből olvasnál, amelyben a fontosabb részek alá vannak húzva.

A fényképek az idővel vívott végtelen harcunk jelképei, kilátástalan küzdelmünk eszközei a pillanat megőrzéséhez: meg akarjuk örökíteni az édes kislányt, mielőtt nehezen kezelhető kamaszlánnyá nő; a fiatal férfit, mielőtt megkopaszodik és elhízik; a nászutat Hawaiira, mielőtt a boldog pár tagjaiból egy fedél alatt élő, dühös idegenek lesznek. Van egy olyan érzésem, hogy a fényképészettel kapcsolatos megszállottságunk mögött kimondatlan pesszimizmus rejtőzik: az a meggyőződésünk, hogy a jó dolgok nem tarthatnak örökké.

Talán mindenki csinált már olyat, amit később megbánt, és bármit megtenne, hogy utólag megváltoztathassa az eseményeket.

Szerelmük, mint az acél, fehér izzásig hevült, és olyankor nem gondoltak a holnapra. Egymás karjában és az ölelésben kerestek védelmet a világ ellen.

Ha megszeretnék valakit, megtalálnám a módját, hogy az övé legyek. Más dolog a házasság, és megint más a szerelem.

Ő tudja magáról, hogy buta, műveletlen, azt is, hogy csak szépséggel nem sokra megy, de ez most mind nem érdekes, ő szeretni tud, olyan ragaszkodással és hűséggel, akár az állatok, szeretni akar.

- Vess egy pillantást magadra egy tükörben! Ki néz vissza rád?

- Az, aki lenni szeretnél?- Vagy olyasvalaki, akinek lenned kellett volna? Az az ember, aki lenni akartál, de nem sikerült?- Azt mondja valaki, hogy képtelen vagy rá, vagy nem leszel az? Pedig lehetsz!- Higgy abban, hogy a szerelem körülötted ólálkodik!- Hidd el, hogy az álmok valóra válnak, minden nap, mert így van!

Ahogy az élet megírt téged, úgy vagy tökéletes.

Kell a kéz, ami keres, kell a szíved, hogy tisztán szeress,Kell az arcod, egy mosoly, hogy nevess,Kell, hogy észrevedd azt, amit vakon nem tehetsz.

“Igazán attól fáj az ütés, kitől simogatást várnál, s nem adhatod vissza, mert rögtön belehalnál…”

Egy tökéletes világban soha nem kellene bocsánatot kérnünk. Soha nem beszélnénk meggondolatlanul, nem bántanánk meg egymást, nem törnénk össze egymás szívét. A szeretet uralkoda mindenek felett, és mindenki boldogan élne.. De. Ez nem egy tökéletes világ, mert az emberek néha a saját kárukon tanulnak, néha olyan dolgokat teszünk, amiket már nem lehet visszavonni, akárhogy is próbáljuk. Sajnálom, hogy ha fájdalmat okoztam neked, és így okot adtam arra, hogy kételkedj benne, mennyire fontos is vagy nekem..

“Hogy miért nem reagálok a csúfolódásokra? Ez egyszerű. Láttam meghalni a szeretteimet, láttam unottan elfordulni a szerelmemet, láttam kárörvendően nevetni a barátaimat… Ezután akadjak ki azon, hogy valaki szénaboglyának titulálja a hajamat? Fájdalmat kellene okoznia, hogy valakinek nem tetszik a táskám? Ugyan már…”

Az, hogy túlteszed magad rajta, nem jelenti azt, hogy

elfelejted, nem jelenti azt, hogy hűtlen leszel az érzéseidhez, csak annyit jelent, hogy tűrhető szintre csökkented a fájdalmad, egy olyan szintre, ami nem tesz tönkre..!

Sokszor halljuk: élj az álmaidnak! Kissé már elcsépeltnek hangzik, de vajon van alapja? Tényleg megvalósulhat az álmunk, ha érte élünk? .. Ha lemondunk álmainkról a pénz, hírnév, karrier és más, igazából jelentéktelen dolgok miatt, akkor úgy járunk, ahogy Benjamin Franklin mondta: “Az emberek többsége 25 évesen meghal, de csak 75 évesen temetik el őket”..

Néma szellő száll az égbe fel, többé nem érlek el, de már nem érdekel..'

Ma ilyen vagyok, holnap más leszek, örökké változom, és örökké szeretlek!

A tükörből bámuló idegen tudja: hogy én vagyok odabenn...

Hasonlítanunk kell kissé egymáshoz, hogy megérthessük egymást, de különböznünk is kell egymástól, hogy szerethessük egymást! ♥