049 A szív egy nyomdahibás naptár, ezt mondta.
2010. február 27., szombat
egyik pillanatban.
"Egyik pillanatban a fülembe súgod, hogy szeretsz én válaszként, hogy kellesz de ez mindig tova száll. Szíved mást diktál mint az elméd, eszed taszítana, de belsőd súgja kell még.."
:$$
"..Elvesztem benned szeretlek és ez soha nem változik,
Amíg a testem a világban él addig a lelkem csak Rólad álmodik,
Talán jön egy lehetőség újra, hogy megint a szemedbe nézhessek
Vajon megadatik-e valamikor, hogy még egy utolsó percet kérhessek?
Adj még egy percet, hogy megértsed mit érzek.
Adj még egy percet kérlek várj.!
Adj még egy percet, hogy elmondhassam, hogy mennyire fáj.
Adj még egy percet, hisz az élet Nélküled semmit sem ér.
A lelkemben vihar van és nem értem miért így alakult,
Céltalanul bolyongok hisz túl sötét az alagút.."
Csak téged..(8)
úgy emlékszem. (8)
2010. február 26., péntek
gyűlöllek.. de szeretlek azért.
Ne kergesd el.
Ne kergesd el a szomorúságot. Oktalanul jön, talán öregszel ilyen pillanatokban, talán megértettél valamit, elbúcsúzol a szomorúság negyedórájában valamitől. S mégis: a szomorúság megszépíti az életet...
Először is: az örömök, melyek eltűnnek, talán nem is voltak igazi örömök. Emlékezz csak... Aztán: a szomorúság egy váratlan pillanatban leborítja csodálatos, ezüstszürke ködével szemed előtt a világot, s minden nemesebb lesz, a tárgyak is, emlékeid is. A szomorúság nagy erő. Messzebbről látsz mindent, mintha vándorlás közben csúcsra értél volna. A dolgok sejtelmesebbek, egyszerűbbek és igazabbak lesznek ebben a nemes ködben és gyöngy szín derengésben.
Egyszerre emberibbnek érzed magad. Mintha zenét hallanál dallam nélkül. A világ szomorú is. S milyen aljas, milyen triviális, milyen büfögő és kibírhatatlan lenne egy teljesen elégedett világ, milyen szomorú lenne a világ szomorúság nélkül!
Először is: az örömök, melyek eltűnnek, talán nem is voltak igazi örömök. Emlékezz csak... Aztán: a szomorúság egy váratlan pillanatban leborítja csodálatos, ezüstszürke ködével szemed előtt a világot, s minden nemesebb lesz, a tárgyak is, emlékeid is. A szomorúság nagy erő. Messzebbről látsz mindent, mintha vándorlás közben csúcsra értél volna. A dolgok sejtelmesebbek, egyszerűbbek és igazabbak lesznek ebben a nemes ködben és gyöngy szín derengésben.
Egyszerre emberibbnek érzed magad. Mintha zenét hallanál dallam nélkül. A világ szomorú is. S milyen aljas, milyen triviális, milyen büfögő és kibírhatatlan lenne egy teljesen elégedett világ, milyen szomorú lenne a világ szomorúság nélkül!
elég erősen.
soha nem jön el.
játszanak a szavakkal.
Az emberek játszanak a szavakkal. Úgy éppen, mint a gyermekek a játékkockákkal.
Csakhogy a szavak veszedelmesebbek, mint a játékkockák. Nem lehet összeszedni őket, és elrakni a ládába, ha rosszul sikerült a játék.
A szavak örökre ott maradnak, ahová az első pillanatok hangulatában helyeztük őket. Láthatatlanok és megfoghatatlanok, és ezért nem lehet kijavítani a hibát, amit elkövettünk velük.
Az emberek hihetetlenül könnyelműen játszanak a szavakkal.
Csakhogy a szavak veszedelmesebbek, mint a játékkockák. Nem lehet összeszedni őket, és elrakni a ládába, ha rosszul sikerült a játék.
A szavak örökre ott maradnak, ahová az első pillanatok hangulatában helyeztük őket. Láthatatlanok és megfoghatatlanok, és ezért nem lehet kijavítani a hibát, amit elkövettünk velük.
Az emberek hihetetlenül könnyelműen játszanak a szavakkal.
csak a legtöbbet.
Egyszer. Mindig csak egyszer. Mindig először, mindig utoljára.
Nem a törvényt keresni.
Szabadnak lenni.
Nem alkalmazkodni.
Elhatározni. Nem a megszokás.
A váratlan. A kaland. A veszély. A kockázat. A bátorság... a küszöbön állni.
Folytonos átlépésben lenni.
Élve meghalni, vagy meghalva élni.
Aki ezt elérte, szabad. És ha szabad, belátja, hogy nem érdemes mást, csak a legtöbbet.
ugye nem?
„Nem tudom, merre vagy, de valahol már élsz a világban, és egy napon te meg én megérintjük majd ezt a kaput, ezen a ponton, ahol most én. Aztán majd bemegyünk a kapun, betölt minket a jövőnk és a múltunk, és annyit fogunk jelenteni egymásnak, amennyit soha egyetlen ember sem a másiknak.
Még nem találkozhatunk, nem tudom, miért. De egy nap minden kérdésünkre feleletet kapunk majd. Minden lépésem közelebb visz egy hídhoz, amelyen át kell mennünk, hogy találkozhassunk.
Ugye, nem lesz nagyon sokára? Ugye nem?”
Még nem találkozhatunk, nem tudom, miért. De egy nap minden kérdésünkre feleletet kapunk majd. Minden lépésem közelebb visz egy hídhoz, amelyen át kell mennünk, hogy találkozhassunk.
Ugye, nem lesz nagyon sokára? Ugye nem?”
szűkösek.
semmit választottam.
Twilight.
;$
'Mióta megláttalak szívem megdobbant,
Dobogott mi már egy ideje porosan állt,
Csak egy polcon volt, s vért pumpált.
Nem látta értelmét, hogy a hálókat lelökje
De mikor téged meglátott tudta te kellesz örökre.
Csak dobogott dobogott hevesen,
Nagy volt a hangzavar mint,
Mikor zuhog az eső nedvesen.
De egyszer elállt a vihar, s
Jött egy szivárvány mint a napsugár.
Besütötte szívem zivatarját, s
Eltüntette szívem pókhálóját..'
2010. február 25., csütörtök
vári egy telefont..
'Várni egy telefont a megszokott csengőhanggal,
Majd ráébredni, nem szól ez a dallam!
Ő nem fog hívni, még sms-t sem ír,
Rá kellett jönnöm, nagyon rossz ez így!
Rossz, mert az emlékei itt vannak a szobámban,
Mégis jó, mert Vele szárnyaltam, imádtam!
Talán egyszer visszajön, megbocsájt,
Mert a MI közös számunk az Apologize..'
pengeti a gitárt.
hallom a hangodat.
mert voltak szép napok.
'Tőled éltem , érted éltem, de rég csak gyűlölet mit érzek ... Mit ér az élet már, ha gyűlölve kell szeretni téged ... De mégis, hogy feledjem ha minden nap látom , hogyan tegyem túl magam ezen az álmon ... ? Tudom, hogy megtalállak téged, és az álmokat, amiket tőlem elloptál ... Legyen úgy mint a legelején, érzem kell a buta remény ... Mondd, mit ér a csók, ha másnak adod, mit ér a szó, ha megtagadod...? Közös utunk végén tőled csak azt kérném, kapcsolatunk benned úgy maradjon meg mint élmény, mert voltak szép napok..'
mennyire boldog leszek.
2010. február 23., kedd
érted még ezt is.
többi nem számít.
csalódok bennük.
2010. február 22., hétfő
egyszer majd.
Gyilkos !
Süvít a skúló, mint a rappem, mikor rád lövök a mocskos pofám miatt mondják: Siska, érted kár kölyök!De mikor én jövök, a flow-tól majd kicsattan Ahogy pattan, minden utca gyerek a cuccomra kattan Mániám Dühkor-rá fajult, társak a trógerek. A telepszemle hallatán kipusztulnak a pózerek. Jön a rossz társaság, nem segítenek gyógyszerek. A vérünkbe ivódtak már a győri gyilkos módszerek!
Mi nők.
'Mi, nők, annyira bele tudjuk képzelni, magyarázni hihetetlen alakokba a fantáziát. Lássuk be, a rossz fiúkra bukunk. A csibészekre, ebadtákra. Akik sosem javulnak meg, de mindig ebben bízunk. Mindig átvernek, így sajnos sosem unalmasak. Á, dehogy változnak! Kicsit még meg is aláznak. Várni kell rájuk. Nem jelentkeznek annyiszor, hogy elegünk legyen belőlük. Stratégiájuk kipróbált, kidolgozott. Csókjuk kábító, begyakorolt. Ők azok, akikért élni-halni kell. Akikért biológiai bombánk robban. Akiket kerülünk, mégis mindig beléjük botlunk. Ha választani kell, őket választjuk. A jófiúk nem mozdítanak ki pályánk egyensúlyából. Velük nincs is mit megbánni. Ilyet szeretnénk, de nem ilyet akarunk. Legalábbis nem készen. Szóval, rossz legyen, amikor elszédít, de aztán jó legyen a hatásunkra. És maradjon is olyan, hogy a többi nőre már ne legyen hatással. Esküszöm, nem értem magunkat. Csoda, hogy szegény jófiúk belerokkannak a próbálkozásba? A rosszak nem, mert ők nem is akarnak érteni minket.' Csak mi őket. Ördögi kör ez.
hiába..
'Elegem van az életből, nem akarok élni,
Nem akarok szenvedni, se többet félni.
Nem akarok érezni már se jót, se rosszat,
Nem akartam rövid életet, se hosszat.
El akarok menni innen, el jó messzire,
Emberek nélkül akarok lenni, nem gondolva semmire.
Felejteni akarok, nyugalomban, csöndben,
Erdőben sétálni a sötétben és ködben.
Nem akarok vitát, sem szidást hallani,
Nem fogok többet senkit se zavarni.
Nem akarok bánatot, nem akarok érzést,
A szívem nem bír már el több vérzést.
Vérezni lehet, míg az embernek van vére,
De nekem már nincs, eldobom végre.
Utálom a világot, zord környezet,
Sötét, borús, borzalmas övezet.
Nem találok örömöt itt, se boldogságot,
Csak megvetést, bánatot, hazugságot.
Vidám szeretnék lenni, mégsem tudok,
Ezért feladom, és a Halál felé futok.
Gyenge vagyok és gyáva, nem tagadom,
De nem látok semmi okot, amiért itt kéne maradnom.
Nem tudom mit érez más, csak azt amit én,
Nem lehetek többé boldog, ez már tény.
Melankólikus mondanivalóm csak egy szó: Halál,
Egy lány, aki nem keresi a boldogságot, mert sosem talál. '
nem kell ilyen áron.
2010. február 21., vasárnap
Talán én is eltűnök.
Talán én is eltűnök hirtelen,
mint zörgő falombok árnya reggel
mikor a hajnal meg-megmosakszik,
hogy lemossa álmait a gyepben.
Talán én is eltűnök hirtelen,
mint eszméletét vesztő férfi, ki
álmait tovább már nem álmodja,
s csak elterül az omló szirteken.
Talán én is eltűnök hirtelen,
visszafekszem földanyám ölébe,
de reményem itt hagyom, nem viszem
egy csepp könny se lesz sírom gödrében.
Önarcképek.
képem..
Képem nincs, csak homokba
karcolt érzések nyoma.
Ezeréves bölcs, gyilkos,
vagy egy kölyök álmaival.
testem
Nyomott papíron
a festéket felitatom,
mint, ahogy a testemmel
a folyók vizét iszom.
létem
Tíz ujjam van, de minek. Kék szemem,
de miért. Barna hajam, de hogyan.
Vér folyik, s erekben csörgedez
mivoltom tiszta mocska.
nevem
L. I. Á. –
Látszatom Igaz Álarca
álmaimban levetett ing.
embert játszva.
Koldus vagyok
Rongyokban járok
Isten rongyaiban
Ostorzott szolgaként
Ki koldulgat életért, halálért
Néha felkötöm magam
Szemem kiszúrom
Nyelvem kivágom
Csakhogy észrevegyen
S odafentről le a földre
Adjon egy pár rongyot takarónak
Olykor pedig imádkozom
Az angyalokhoz, ördögökhöz
Hogy az én bőrömből lenyúzván
Készítsenek az istennek gúnyát
Olykor pedig álmomban
Isten az én koldusom
Koldulgat, hogy kolduljak
Én embert játszva.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)